1966 - Hajnal Gábor interjú

Hajnal Gáborral mindig öröm interjút készíteni, ilyenkor a vékony csermelyként induló nosztalgia vad folyammá alakul, így még azok is érzik történeteinek valódiságát, lüktetését, akik nem is éltek azok megszületése idején. A zeneipar háttérbirodalmi tábornoka nem hiába töltött el 55 évet a hazai könnyűzene szolgálatában. A rockzene szakértőjének minden évről, minden zenei korszakról, minden zenei stílusról megvan a maga története, emléke. Mai beszélgetésünk a legelső évéről (1966), azon belül pedig elsősorban arról a bizonyos első Táncdalfesztiválról szól. Olyan kérdések merülnek fel, mint például, hogy a beatzene hajnalán mennyire volt 'ciki' fellépni egy színpadon egy beatzenésznek egy táncdalénekessel, vagy hogy mekkora bátorság kellett ahhoz, hogy valaki magyarul énekeljen akkor, amikor a Beatles vagy Adriano Celentano nyelvezete volt a sláger, és nem a mi Petőfinké? Rövid interjúnk során sok témát érintünk, de most nem úszunk le a háborgó mélységekig, pusztán megpiszkáljuk azt. Mindentől függetlenül, ennek az interjúnak is oka van, de erről máskor... (Máthé József "Fiery")

Hogyan találkoztál először a beatzenével?

1964-ben érettségiztem - maradjon köztünk, hogy ez sajnos elég régen történt -, majd a nagybátyám segítségével az Állami Könyvterjesztő Vállalatnál kezdtem el dolgozni ár revizorként, ami nem volt olyan elegáns munka, mint amilyennek hangzik, de egyáltalán nem zavart, mert a könyvek között mindig jól éreztem magam.

A vállalat tulajdonában volt egy ifjúsági klub a Liszt Ferenc téren, a hajdani Japán Kávéház helyén, ami ma egy nagyon szépen rendbetett kétszintes épület. Javaslom mindenkinek, hogy ha arra jár, nézzen be, most California Caffee Company a neve. Természetesen nem úgy néz ki, mint a könyvklub 1966-ban, viszont áll még az eredeti színpad, mert azt meghagyták, épp úgy, mint a galériára vezető lépcsőt a maga becsontosodott korlátaival. A színpadon fiatal zenészek helyett ma már asztalok állnak, de ez semmit nem von le a hely nosztalgiaértékéből. Nekem pár évvel ezelőtt Szigeti Feri (Karthago) szólt, hogy látogassam meg régi munkahelyemet, mert újból megnyílt a könyvklub. Nagyon meglepődtem, mert arra gondoltam, hogy ebben a világban lassan már azt a szót sem ismerik, hogy könyv. De mivel kíváncsi voltam, egy szép napon erőt vettem magamon, elsétáltam a Liszt Ferenc térre és benyitottam. A hely persze megváltozott, mégis nosztalgiával töltött el, hogy ugyanazon a lépcsőn baktatok fel a galériára, amin 1966-ban, még ha egy picit öregebben, egy picit bölcsebben is.

1964-ben kezdtem lejárni ebbe a klubba, ahol akkoriban még komoly kulturális élet zajlott: csütörtökönként író-olvasó találkozó vagy politikai vitaestek folytak - már amennyire lehetett vitatkozni a politikáról -, emellett pantomim esten is részt lehetett venni...a mai fiatalok azt se tudják, hogy mi az a pantomim. Péntekenként kártyaklub volt, zömmel újságírók kártyáztak, ott verte a blattot Zorán apukája is, a galérián pedig képzőművészeti kiállításokat rendeztek. Vasárnaponként játszott a Scampolo együttes, majd Faragó Judy-t (gitáros) besorozták a flottillához, így ezzel a névvel alapított zenekart, és amikor kiengedték őket a laktanyából, már a Flottilla együttes volt a könyvklub házigazdája. Volt minden, ötórai tea, tánc.

Egy csapásra bekerültél a beatkorszakba...

Pont abban az időben szerelt le Faragó Judy, amikor 1966-ban átvettem a klub vezetését. Újra megalakult a Scampolo, ők voltak akkoriban az ország egyik legismertebb zenekara, népszerűbbek voltak, mint az Illés vagy az Omega. Emlékszem, volt a Képes Újság című folyóirat, amiben megjelent egy kétoldalas, nagy cikk, hatalmas fotókkal az Illésről, a Metróról és a Scampoloról, és arra is emlékszem, hogy a Judy, Szörényi és Zorán fotójával egészítették ki az írást, ami az akkor három legnépszerűbb zenekarról szólt.

Szóval leszerelt Judy és odajöttek hozzám Komár Lacival, hogy újra összeáll a nagy csapat és milyen jó lenne, ha itt zenélhetnének. Én örültem nagyon, mert baromi népszerűek voltak, az esti koncert előtt már délután 3-kor hosszú sorok kígyóztak a bejárat előtt. Közben keddenként odahívtam Cintulát diszkózni, aki teljes teltházat csinált, ráadásul öt forintos beugróval ideszokott egy csomó zenész, mert Cintula itt játszotta le a legújabb nyugati lemezeket, amiket később ők is játszhattak a saját bulijaikon. Így kezdtem a zenével foglalkozni 1966-tól.

Ha ilyen népszerű volt a Scampolo, miért nem került fel a nagy legendák közé?

A Scampolo szerintem azért nem lett legendás zenekar, mert nem akartak saját magyar nyelvű dalokat írni. Judy egy az egyben hozta a Shadows témákat, Komár pedig maga volt Elvis Presley, és ezzel tök jól megvoltak, talán pont ezért nem is jutott eszükbe 1966-ban a Táncdalfesztiválra jelentkezni. Később egy rövid ideig a zenekarba került Presser Gábor, és akkor elkezdtek saját dalokat írni, de ezt az időszakot inkább hagyjuk.

1966-ból nekünk a Táncdalfesztivál maradt meg, miközben a beat már erős pezsgésben volt...

1966-ra Magyarországon a beatzene már elég erős volt, olyan bandák uralták a terepet, mint az Atlantis, az Omega, a Metro vagy a Dogs. Megnyíltak olyan klubok, mint az E, a Vár, az Ifipark, ahol egy Liversing - Scampolo koncerten csaknem 10.000 ember táncolt.

Közben kétfelé szakadt a könnyűzenei világ, mert a táncdalénekesek is fiatalok és nagyon aktívak voltak, például Aradszky, Koós, Zalatnay, Harangozó Teri. Ők sztárok lettek, mert az idősebb generációnak hangos volt a beatzene, így rajongásuk megmaradt a táncdaloknál. Azt nem mondom, hogy ellenség volt a két tábor, de a táncdalénekesekre rászakadt a konkurencia, vagyis betört hozzánk is a beatzene. A fiatalok pedig már inkább hozzájuk húztak.

Hogyan lett magyar a magyar zene?

Jött a Táncdalfesztivál 1966-ban, ami egy rádiós ötlet volt, talán Bolba Lajostól származik, de hogy miből születhetett az ötlet? Talán igaz a pletyka, hogy a hatalom kitalálta, hogy magyarok magyar zenét hallgassanak, ne a rothadó nyugati posványt. Ki tudja? Persze ekkor még a beatzenekarok nagy része nem volt hajlandó magyarul megszólalni. Szörényi mesélte, hogy amikor megírták az első saját számukat, talán az Utcán-t és nem merték előadni, nehogy megverjék őket, Levente megpróbálta angolosan énekelni, mert félt, hogy lezavarják őket a színpadról, annyira 'cikinek' számított ez akkoriban. De azért kíváncsiak voltak, mit szól hozzá a közönség, ezért a szünetben megkérdeztek néhány rajongót, hogy hogy tetszett a saját nóta. "Milyen saját nóta?" - kérdezték. Levente olyan angolsággal ejtette a szöveget, hogy észre sem vették, hogy magyarul énekelt. Azt azért nem lehet mondani, hogy a táncdalénekesek nem szenvedték meg a váltást, mert Koós például Vico Torriani olasz énekes dalaival futott be, de ahogy múlt az idő, az énekesek is próbálkoztak beat-tel, pont Koós énekelte a Speedy Gonzalez című számot magyarul, csak éppen Fürge Gonzáleszként. Kovács Katiról is ment a vita, hogy ő most akkor táncdalénekes vagy beaténekes, előjöttek az átfedések, de hamar kiderült, hogy képes ez a két dolog együtt jól működni.

A Táncdalfesztivál hozta meg az áttörést, pedig eleinte még az is kérdéses volt, hogy a beat-ek elvállalják-e a fellépést, mert hiába játszottak végre magyar nyelvű számokat, komolyan aggódtak azon, hogy mit mond majd a közönségük, ha egy színpadon látják fiatal kedvenceiket Harangozó Terivel vagy Korda Györggyel, hiszen a beat a táncdal helyére jött, így logikusnak tűnt, hogy ha elvállalják, akkor elárulják a megszokottal szemben lázadónak számító beatzenét. Megérkeztek a profi táncdalénekesek helyére az amatőr, de baromi jó beat muzsikusok.

Milyen eredményt hozott a Táncdalfesztivál a beatzenének?

Egy-két kivétellel minden beatzenekar amatőr volt és úgy gondolkodott, hogy pár évig elszórakozik a gitározással, aztán keres magának egy komoly munkahelyet. Ennek a korosztálynak - mint ahogy nekem sem - eszébe sem jutott, hogy hosszútávon ebből meg lehet élni, miközben a táncdalénekesek profik voltak, ORI vizsgával rendelkeztek. A Táncdalfesztivál meghozta a szemléletváltást is, így kénytelen volt a hatóság egyre több engedélyt kiadni, lehetett végre hosszútávon gondolkozni. Persze abból a szempontból is bebizonyosodott, hogy a Táncdalfesztivál jót tett a beatzenészeknek, hogy addig szinte be sem tehették a lábukat az akkor egyetlen televízióba vagy rádióba, ezután viszont megnyíltak a kapuk.

Az nagy kérdés számomra, hogy a szólisták milyen elgondolás alapján kapták a dalokat, amiket profi zeneszerzők meg szövegírók írtak, ki osztotta őket és hogyan? Szakmai döntés volt vagy politikai? Szerintem a kitalálás, a 'kutyulás' a rádióban történt, ami akkoriban egy rettenetesen zárt világ volt. Hogy hogyan kezdődtek a fesztiválok, hogyan osztották szét a dalokat, azt csak ott, a rádióban lehet kibogozni, mert az egész fesztivál egy rádiós rendezés volt, kamera kellékekkel.

Miért csak szólisták léphettek fel?

Akkor még nem voltak külön kategóriák, a szólisták csak szólistákkal versenyezhettek, Ambrus Kyri dala Szörényi Leventével és nem az Illés együttes dalával vetélkedett. Az sem volt mindegy, hogy melyik szerzeményt osztották rá az emberre: ha valaki igényes slágert kapott, akkor volt esély a mennybe menni, ha alapból gyenge volt a nóta, akkor semmi. Ettől függetlenül mindenki csak nyert ezzel a fesztivállal, még az utolsók is az ország legnépszerűbb előadói lehettek.

A szervezők nagyon komolyan vették az egész produkciót, neves zsűritagokkal, exkluzív helyszínnel, csodálatos háttérrel, látvánnyal. Ez volt a legelső olyan szórakoztató esemény, ahol egy műsorban lehetett látni a profi táncdalénekeseket és a még kevésbé ismert, de a fiatalok körében rettenetesen népszerű beatzenekarokat. Ott ült az egész ország a televízió előtt és Táncdalfesztivált nézett, úgyhogy nem döntött rosszul az Illés zenekar és a többiek, amikor elvállalták a fellépést, mert így tudtak először országos nyilvánosság előtt megjelenni, és innen kerülhettek fel a csúcsra.

Készítette: Máthé József "Fiery"

Korrektor: Szabó Dóra