A megoldásra kell koncentrálni, nem a problémára - Karácsony János interjú

Karácsony János egy végtelenül kedves, őszinte ember. Jó vele interjút készíteni, mert nem beszél félre, tömören válaszol és nyíltan kimondja, amit gondol. A téma természetesen az "átkos" rendszer és az LGT zenekar viszonya egymáshoz. Oszlassuk el a kételyeket. A kívülálló azt gondolná, hogy a Loksi zenészeinek "könnyű volt az élet", miközben a fent maradásért nekik is ezerszer meg kellett küzdeniük. A beszélgetés során pár szót ejtünk az ezerszer átkozott Sanzonbizottságról, a megfigyelésekről, a zenészek adózásáról - az elmaradt nyugdíjakról - és természetesen a Tabán sem maradhat ki. Lássuk hát milyen volt megélni azokat a bizonyos éveket a Lokomotív GT zenészeinek...

Induljunk a nehezével. Hogy érezted belülről, az LGT mennyire volt támogatott zenekar?

Semennyire. Ugyanazokkal a problémákkal küszködtünk, mint akárki más. Nekünk is okozott néhány kellemetlenséget a cenzúra, a Hanglemezgyártó Vállalat, az IRI, az ORI... Hidd el, mi ugyanabban a cipőben jártunk, mint a többiek.

A látszat ellenére akkor nem volt kivételezés?

Eltelt jó néhány évtized és ahogy most beszélgetünk tényleg természetesnek tűnik a kérdés, de a válaszom teljesen egyértelmű: mi csak tettük a dolgunkat, nem kellett nekünk semmiféle extra dolgokkal megküzdenünk. Nem is tudom mi az a támogatás. Azt mondom neked 1974 - ekkortól vagyok az LGT zenésze -, azt megelőző időszakról nincs értelme beszélnem, előtte ugye Generál volt, azelőtt pedig a Ferm. Ahogy látod, azért nem sok formációt próbáltam ki. Visszatérve az eredeti kérdésedre, semmilyen különleges támogatásban nem részesültünk. Az pedig egyáltalán nem érdekelt bennünket, hogy ki az, akit tűrnek vagy tiltanak. Úgy voltunk vele, hogy mindenki vívja ki magának azt a helyet, amit megérdemel.

Az előbb említetted, hogy benneteket is cenzúráztak. Ezek szerint az LGT-nek is voltak olyan dalszövegei, amit visszadobott a hatalom?

Természetesen. Ami elsőként eszembe jut, az a Nem adom fel. Ez a dal még a '80-as években született. Dusánnak, Pressernek - a zeneszerző párosnak -, nem volt lehetősége megharcolni a szövegért. Lehetetlen volt, hogy az ember bemenjen a bizottság elé és megvédje a szövegét, még a bizottság tagjait sem ismertük.

Hogyan éltétek meg, hogy beleszólnak a munkátokba?

Volt egy Sanzonbizottság, de szerintem ez is - mint minden más - csak egy fedő szervezet volt. Ha valaki eljutott oda, hogy nagylemezt akar megjelentetni, annak előzetesen le kellett adnia a szöveget és a zongorakivonatot. De ez a mai világban is így van egy kicsit. A világ angolszász részén, az ember azt gondolná, hogy ott nagy szabadságban élnek az emberek, miközben ott is szigorúan belenyúltak, beleszól a kiadó, a menedzser, a tulajdonos, a szponzor. Nálunk nem volt se menedzser, se szponzor, így látszólag egyszerűbb helyzetben voltunk, mert csak a Sanzonbizottsággal kellett megküzdeni, látatlanban. Beadtuk az anyagot, visszaküldték és kezdődhetett elölről az egész. Ez egyfajta csendes háború volt, aminek talán nem is az volt a célja, amit mi gondolnánk...

Felvettétek a kesztyűt?

Az LGT esetében nem kellett ezzel nagyon foglalkozni, mert Dusán vagy őt megelőzően Adamis Anna olyan nagyszerű költők és írók voltak - még a mai napig is azok -, hogy ha nem volt az a téma megfelelő, akkor abban a pillanatban hoztak egy másik ötletet, megoldották.

Akkor nem görcsöltetek a problémán, nem okoltatok senkit.

Nem. Ha valamihez ragaszkodtunk, akkor volt lehetőség fellebbezni, de ez meddő, kamu harc lett volna. Aki már megvívta az igazi harcát, szakmailag letett valamit az asztalra, és a közönség is szerette, az már felkeltette a Hanglemezgyártó Vállalat érdeklődését és szerzett egy jó pontot, mert olyan színvonalat ért el. Nekünk ott volt minden évben a Tabán tízezrek előtt. A rendszerváltás előtti időszak azzal telt, hogy folyamatosan alakultak a kiadók, nagyobb szabadsággal rendelkező csoportok, kitágult a tér is, a lehetőségek is. Innentől kezdett begyűrűzni az a fajta nyugat-európai show-biznisz, ami aztán hozta magával a sok pozitívumot, de sajnos a negatívumot is.

Hogyan került képbe a Tabán?

1968-ban már létezett a fesztivál, aztán jött a Mini. '73-ban még én is ott ültem a közönség sorai között. Erről egy panoráma fotó is árulkodik, amit a színpadról készített egy fotóművész, és valahol a tizedik sor környékén látható is vagyok. A mostani helyszín nagyon picinek látszik, mert benőtte a növényzet meg ott van a szoborpark. De nem ez volt az eredeti helyszín, hanem a víztározó, a Hegyalja út alatti déli részen, a Gellérthegy felé vezető oldalon. Valamikor vásártér volt, Buda egyik legzsúfoltabb része. Az '50-es években megtisztították, akkor megmaradt az a nagy víztározó oldalt és annak a tetején volt egy színpad, ahol az LGT egyedül lépett fel a Tabánban.

A Tabán mára a zenei örökség egyik legfontosabb része...

Sikeres volt. Az I. kerület Bem rakparti kultúrház igazgató asszony maximálisan segítette. Ő volt az, aki kiállt a produkcióért amikor kellett, no és persze a Bem rockpartért, ami egy ifjúsági klub volt a '60-as évektől. Itt volt Török Ádámék állandó otthona is.

Azóta is, ha május 1, akkor Tabán

Igen, ahogy a hétvége hozta, május 1-hez viszonyítva egy- két nap különbséggel. Ráadásul talán egyszer vagy kétszer esett elsejére a buli, a többi meg mindig más napon volt. Most éppen az jutott eszembe, hogy amikor ott játszottunk majdnem mindig esett az eső. Állandóan eláztunk, egyszer- kétszer volt talán jó idő. De a Tabánban ugye egy évben csak egy előadás volt. Mi az esélye annak, hogy minden évben pont aznap esik, amikor mi fellépünk?

Térjünk át a nemzetbiztonságra. Rólad is készült jelentés?

Amikor nyilvánosságra hozták a részleteket, nem akartam foglalkozni a témával, mert nem akartam azzal a személlyel szembesülni, aki addig jó ismerősünk volt. Nem is akartam komolyan venni ezt az egészet. Tisztában vagyok azzal, hogy ez nagyon súlyos dolog, de azt is tudom, hogy azok az emberek, akiket erre a célra felhasználtak, azoknak nehéz sorsuk volt. A háttérben mindig történt valamilyen esemény az életükben, amivel megfoghatóvá megzsarolhatóvá váltak. Ismerek pár szakmabélit, akiket beszipkáztak és átgondoltam jó néhányszor, ha velem történt volna, akkor vajon képes lettem volna ellen állni a zsarolásoknak, meghurcolásoknak? A választ nem tudom, csak azt, hogy a legtöbbje így került be, de mindenki felett ott lengett az a bizonyos nagy golyó és csak a szerencsén múlt, hogy nem engem talált el...

Mit tehettek ezekkel az emberekkel, ha nem alkusznak meg?

Elveszik az engedélyét, kirúgják a szakmából, de lehetett volna börtön is. Elveszik az életét. Nem kutakodtam, akikről később kiderült, azok között természetesen voltak hatalmas meglepetések. Ismerem a sorsukat és tudom, hogy nem aludtak jól és még ma sem. Ők sose fogják feldolgozni ezt a traumát.

A mai napig két tűz között állnak...

Pontosan. Én inkább a megértés oldalán állok és sajnálom őket. Amennyiben az LGT-re vonatkoztatnánk, velünk mit tudtak volna kezdeni? Semmi olyat nem csináltunk, amivel megfoghatták volna bármelyikünket. A gázsiból levonták az adót, a TB-t, mit lehetett volna még?

És a fiatalkori lázadások?

A magam részéről nem voltam lázadó típus, tettem a dolgomat, sosem munkálkodtam a rendszer ellen. Megvolt a véleményem persze, mint mindenki másnak, de ettől még nem akartam megdönteni a hatalmat. A hosszú haj is csak külsőség volt, mint az öltözködés. Az igazi kifejezési mód a zenénk volt, a színpadi megjelenésünk meg maga a műfaj, hogy részt veszünk egy olyan mozgalomban, aminek szinte semmi köze a szembenálláshoz, csak ilyennek képzelték el annak idején.

Az LGT zenekarról nem mondható el, hogy lázadó szabadcsapat lett volna...

Angliában voltak olyan emberek, akik megőrültek a "modern" zenétől, falnak mentek tőle, és ezért a rock & roll-t társadalomellenesnek titulálták, Amerikában meg aztán főleg így volt. Én idehaza sem gondoltam úgy, hogy valaki ellen kellene mennem. Amennyiben volt valami lázadó az LGT-ben, ellenálló, erőszak vagy kitörési vágy az mind az akkori lelki állapotunkat tükrözte. Ez szükségeltetett ahhoz, hogy kellő lánggal tudjon égni a zenekar.

Volt lázadással kapcsolatos dala az LGT-nek?

Nem. Mindegyik dal szólt valamiről, és mindenki azt gondolt bele, amit akart. Mindenki felfedezhette benne a magának való értéket. Sosem vallottuk be, de mindig magunkból indultunk ki. A mi szövegvilágunk a körülöttünk levő dolgokról szólt arról, hogy mi milyenek vagyunk. Soha nem történt meg velünk az, hogy nincs mondanivalónk, ezért megcélzunk valamilyen divat stílust a zenében vagy szövegben. Szóval nyugodtan kijelenthetem, hogy az LGT mindig önmagáról énekelt.

Az LGT folyamatosan modernizálódott, de nem követte az aktuális divatot.

Azt csináltunk, amit belül éreztünk. Amikor bevállaltunk, felvállaltunk egy reggae-t vagy bluest, azt is a saját szánk íze szerint dolgoztuk ki. Ha a bluest meghallgatod, az egy valódi, mással összehasonlíthatatlan tipikus LGT blues volt.

Mennyire volt nehéz ebben a szakmában önmagatok maradni?

Az angolszász piacon az a jellemző, hogy egy stílusra ráállítja a zenekart a menedzser és azt kell nyomniuk, amíg megy. Amikor meg végre kitörnének ebből a körből próbálkoznának mással, addigra elveszítik a játszmát, hiszen egy skatulyából szinte lehetetlen kimászni. Minket nem lehetett beskatulyázni, mert a mi zenénk sokszínű és egyedi volt. Már az elejétől kezdve mindig más és más dolgokat találtunk ki, ami eltért az átlagtól. Azon a szinten, ami sikeredett, nem lehetett azt mondani, hogy csak rock & rollt játszunk, vagy csak funkyt. Tudat alatt mindig vigyáztunk arra, hogy ez a tendencia soha ne álljon meg, mindig maradjon olyan, amilyennek mi elképzeljük.

Itthon meglehetősen keveset léptetek fel, nem úgy mint külföldön.

Igen, rengeteget léptünk fel Kelet-Európában, vagy a volt Szovjetunió területén. És ha már ott voltunk, minden áldott nap játszottunk. Nagyon kemény volt, de mindig élveztük. Egyébként a dalaink többsége ilyenkor született. Abszolút élveztem azt az életformát, talán azért, mert így a hétköznapokban érezhette az ember - akár a hosszú haj miatt is -, hogy ha kicsit is, de kilóg a sorból. 

Ezek szerint neked volt problémád, a hosszú hajad miatt?

Igen. Engem is elvertek a rendőrök. Előfordult párszor, de ez egy ilyen időszak volt. Nem mondom, hogy nem volt baj, hogy szétpofoztak, de nem ez volt a jellemző és hamar túlléptünk a kérdésen. Egyrészt vigyáztam magamra - bár kötözködő típus voltam -, ezért megúsztam mindent. Egy Kisstadion koncert után a lovas rendőrök ütötték vágtak akit csak értek, de tulajdonképpen ez is a bulihoz tartozott. Azt is mondhatnám, hogy engem nem március 15-én vertek agyon a Petőfi szobornál, hanem a Tököli úton, a Keletinél.

Szerinted ennek nincs politikai magyarázata? Mert nem hiszem, hogy csak a "tömegsport" kedvéért lett ez közös program.

Hát van, mert a kerületi rendőrök sem meggyőződésből akartak minket agyon csapni, hanem mert ki volt adva nekik a rendcsinálás.

Ti igyekeztetek a politikát kívül tartani?

Amennyire lehetett igen, de az sem volt szándékos. Sosem beszéltük meg, hogy ne járjunk el ide, vagy oda. Mi egy el nem kötelezett társaság voltunk, akik csináltuk a magunk dolgát. De az ideológia vagy a cenzúra bármit belemagyarázhat, mindent kijavíthat vagy eltörölhet. Neki az a dolga, hogy felfedezze a legártatlanabb dolgokban is a bennük rejlő üzenetet, ismerjük a mondást, "ami nem gyanús az a gyanús". Ebben a műfajban is ez a lényeg, ha kipécéznek maguknak, már mindegy mit csinálsz. Nos, szerencsére, mi ebből kimaradtunk.

Egy zenésznek, vagy egy munkásnak volt több lehetősége politizálni?

Jó a kérdés, hiszen én egy gyárban dolgoztam három éven keresztül, mint szerszámkészítő, esztergályos és edző. Ott rengeteg ember dolgozott. Rendszeresen voltak balhék, folyamatosan jártak ki a rendőrök, belügyesek. A falakon reggelenként megjelentek rendszerellenes feliratok. A társadalom azon szegmensét is megéltem, valahogy ott egyszerűbben és nyersebben jött elő az ellenállási vágy. Nyomozók érkeztek, kiderítették ki firkált, elvitték, megverték stb.

Mindenhol akadtak problémák...

Amikor végre zenésznek lenni munkakönyves állás lett, az Országos Rendező Irodánál kellett levizsgázni. Mindenkit regisztráltak, fizettük az adót. Persze ez hosszú kemény munkával lett elintézve. Elérkezett az idő, hogy a személyi igazolványukba beírták végre, hogy hivatalosan is dolgozunk. Akkoriban nem volt ajánlatos közveszélyes munkakerülőnek lenni (KMK), de szerencsére ezek után már biztonságban voltunk. Innentől szigorúan mindig úgy kaptuk meg a pénzünket, hogy abból levonták az adót, meg a TB-t.

Szóval adóztatok rendesen, mégsem kapjátok meg a megfelelő nyugdíjat...

A zenészek "valamiért" nem kerültek be a társadalombiztosítás vérkeringésébe, minden alkalommal levonták, majd simán ellopták tőlünk. Amikor pedig kellett volna, eltűntek a gazemberek. Valahogyan hozzá fértek a pénzhez és a dokumentációkhoz és megoldották. Mivel nem került be a társadalombiztosításba az a pénz, az állam nem tudja visszaadni, hiába pereskednénk. Már a rendszerváltás idején is elindult egy kezdeményezés, hogy keressük meg a bűnösöket, van is sok név meg feltételezés, de a pénz végleg eltűnt.

Egy kicsit olyan ez, mint a III/III, nem az igazi bűnösöket hibáztatja a nép.

Persze, progresszív adózás volt. Úgy kaptuk meg a gázsit, hogy előtte a pénztárnál levonták az adót, ugyanúgy, mint a gyári munkásoknál, mérnöknél, tanárnál, vagy bárkinél. A szerzői jogdíjak után is mindenki adózott, akkor még nem volt előadói jogdíj. Hiába nem hiszik el az emberek, mi becsülettel adóztunk, de a befizetett pénz már sosem került a büdzsébe, erről nem mi tehetünk. Fogalmunk sem volt arról, hogy meglopnak bennünket. Most lehet irigyelni a 40.000 forintos nyugdíjat.

Az emberek azt gondolják, hogy minden zenész gazdag.

Az ORI gázsi nem volt nagy pénz. Azt kellene már végre látni, hogy a rendszerváltás előtt milyen anyagi viszonyok voltak, és azok a viszonyok milyenek ma. Isten őrizzen attól, hogy valaki összehasonlítsa a kettőt, mert nagyon hamis képet kap. Látod, hogy mennyit keres most egy sztár banda, ami akkor egyáltalán nem így volt. A pénz nem a miénk volt. Ha egy lemezünkből 100.000 vagy 200.000 példányt eladtunk, abból csak gombokat kaptunk, miközben szép hasznot hajtottunk valakinek. Igen, akkor még a 100.000 volt az arany lemez, az manapság meg 2.000, röhej…

A fenti beszélgetés 2017-ben történt a Rockmúzeum nagytermében. Már akkor is hálás voltam az örökifjú Karácsony James kendőzetlen őszinteségéért. A beszélgetés alapja egyébként az volt, hogy számos zenész a mai napig úgy látja, hogy az LGT miatt nem tudott külföldre menni, nagylemezt készíteni, a Tabánba kerülni, színházba írni. Na nem a zenekart hibáztatták, inkább a zenekart körülvevő érinthetetlen burkot. Ezért volt fontos bekerülni ebbe a burokba és meghallgatni azt a bizonyos "másik oldal" véleményét is. Mivel sok minden történt a közelmúltban is, szeretnék egy újabb beszélgetést megejteni, mert még mindig lenne miről...

Készítette: Fiery

Foto: Molek Csaba