Az ember nem azért csinál filmet, hogy sikere legyen, hanem mert valamit el akar mondani. - Jancsó Nyika interjú 1. rész

Rengeteg egyeztetés után a múlt héten végre sikerült interjút készítenem Magyarország Balázs Béla díjas operatőrével. Három éve találkoztunk először, az Ítélet és kegyelem című játékfilm forgatásán. Már akkor feltűnt, hogy az egész stábot név szerint ismeri, mindenkihez van egy-két kedves szava, még akkor is nyugalom árad belőle, amikor éppen mindenki a végletekig feszült. Ezen a télen megint úgy tűnt, hogy ő lesz az operatőr a Testamentum című filmben - már elkezdtük bejárni közösen a lehetséges helyszíneket -, amikor az élet sajnos közbe szólt. Ifj. Jancsó Miklós (Jancsó Nyika) megállás nélkül dolgozik külföldön, ezért nem csak az interjú, de az itthoni forgatás is nehézségekbe ütközik. Azért én még reménykedek, hogy dolgozunk még közös filmben, mégis csak egy operatőr zseniről beszélünk...

Nyika - ahogy mindenki hívja - 1958–1966 között a Pannónia utcai Általános Iskola diákja volt. 1966–1970 között a Madách Imre Gimnáziumban tanult. 1970–1972 között a Magyar Filmlaboratórium Vállalat fényképész laboránsa volt. 1975–1979 között a Színház- és Filmművészeti Főiskola film- és televízió rendező-operatőr szakán tanult. 1979–1990 között a Mafilm operatőre volt. 1992 óta szabadfoglalkozású.

Tehát évek óta fogalmazódtak bennem a kérdések, amelyeket ezen a kellemes nyári délelőttön kíméletlenül a nyakába zúdítottam, ő pedig állta a sarat és mindenre őszintén felelt. Mivel Nyika az elmúlt évek folyamán számos alkalommal válaszolt újságírói kérdésekre, igyekeztem nem a megszokott témákat boncolgatni. Az volt a célom, hogy az olvasó az ő sokrétűségét ismerje meg, legyen tisztában életútjával, hogy mikor hogyan döntött és miért, és persze néhány titkot is megtudunk róla, ami nem éri el a bulvár szintet, mégis érdekes lesz. Kellemes olvasást mindenkinek! (Fiery)

Több média termékben olvastam, hogy szerepeltél az 1969-es Pál utcai fiúk című ikonikus nagyjátékfilmben, de találkoztam olyan irománnyal is, hogy "csak" szinkronhangként jelentél meg. Mi az igazság?

Kezdjük az elején. A film angol nyelven készült és az igazság az, hogy Áts Ferit nem én játszottam, hanem egy Julien Holdaway nevű angol srác. Ezt kicsit később bővebben kifejtem neked. Az elkészült film szinkronizálásánál ehhez a szerephez az én hangomat találták megfelelőnek, miközben azért mégis csak szerepeltem a filmben. A kisebbik Pásztor fiút alakítottam, tudod, aki elvette a golyókat a kis Nemecsektől.

Visszatérve az előbb félbehagyott mondatra, a Pál utcai fiúk ugyan magyar filmnek számít, de amerikai pénzből készült. Egy Los Angeles-i magyar úr, Bohém Endre volt a producer, ezért a vezető kamasz szerepeket angol színi iskolás gyerekek játszották.

Hogyan kerültél a filmbe?

Nagy előnynek számított, hogy ekkorra már feltűntem pár filmben. Sipos István Sorfal című főiskolás vizsgafilmjében, aztán az Eltávozott napban Kovács Katival, volt Dömölky Jánossal az Aranyszoba, aztán jött A Pál utcai fiúk. Fábri Zoltán rendező asszisztensét, András Fricit bízták meg azzal, hogy a nagyszabású filmhez válogasson szereplőket. Én akkor még a Madách Imre Gimnáziumba jártam, ott keresett meg. A másik előnyöm pedig az volt, hogy az átlagnál valamennyivel jobban tudtam angolul. Hogy rendesen beszéltem a nyelvet, azt túlzás lenne állítani, de valamennyire megértettem magamat és ez ebben az esetben elegendő volt. Tudod, ebben a korai beat-korszakban az én korosztályom igyekezett minél jobban megismerni az angol nyelvet, ha meg akarta érteni a dalokat, amiket a Szabad Európa rádión keresztül hallgattunk.

Ezek szerint voltak színész ambícióid?

Nem, soha. Bár szerepeltem néhány filmben, de az igazság az, hogy hiába akartam volna színészkedni, kurvára nem tudtam megjegyezni egyszerre egy mondatnál többet, ezért inkább nem voltak színészi ambícióim. Egy helyes tinédzser krapek voltam, nem több. Amikor ilyen figura kellett mint én, akkor elhívtak, én pedig örömmel mentem.

Interjúidban sokszor megjelenik, de eddig igazán még nem fejtetted ki, hogy mit jelent számodra a Híradógyár?

Apám, a régebbi szép időkben… Tudod, akkor még Budapesten több filmgyár volt. A Gyarmat utca, ami később, amikor megváltozott a bejárat Lumumba utca lett, most Róna utcai filmgyárnak hívják, de a filmgyártáshoz már semmi köze. Volt a Pasaréti filmstúdió és a Fradi pályával szemben a Híradó és Dokumentumfilmgyár.

Amikor apám elvégezte a filmiskolát, akkor a Híradó és Dokumentumfilmgyárba került, ahol a heti híradókat, dokumentumfilmeket gyártották és még egy millió mást. Ezek között természetesen rengeteg volt a propagandafilm. Apám oda került, később ott készítette az első játékfilmjét is. Elitnek a Gyarmat utca számított, ott készültek a játékfilmek. A híradót a szakma lenézte, pedig itt is nagyon kreatív fejek dolgoztak. Minimális pénzekből kellett megalkotniuk dolgokat. Sok érdekes efigura dolgozott a Híradógyárban. Tudod miért voltak olyan érdekesek? Ezek az emberek a háború előtti fényképészekből átigazolt operatőrök voltak, akik nem iskolában tanulták a szakmát, hanem "önképző körben" fejlesztették magukat. 

Később, amikor bekerültem a szakmába, fiatal srácként, mint gyakornok, a hely ugyan még létezett, de már Kettes számú Filmtelep volt a neve...

A film mellett a zene is érdekelt téged. Úgy hallottam, hogy különleges lemezkollekcióval rendelkezel.

Nem tudom, hogy hol hallottad, de ez így igaz. Ennek a több mint ötszáz darabos kollekciónak mára sajnos csak a töredéke maradt meg. Amikor apám a filmjeivel elkezdett a világba járkálni, mindig hozott nekem lemezeket, 1964-től '70-ig hordta. Az elején ajándékba kaptam, később már készítettem neki egy listát, hogy mire lenne szükségem. Ezek közül Bob Dylan volt a kedvencem. Elég pofátlan voltam, mintha éreztem volna, hogy ezeknek nagy része lába fog kelni. Többek között az én cimboráim és az öcsém cimborái "kölcsön" kérték és természetesen sohasem hozták vissza. Erre van egy érdekes sztorim is, aminek előzménye is van:

Az öregem '66-ban kint járt Angliában, akkor nyerte a Szegény legények az év a legjobb külföldi film díjat. British Academy of Film and Television Arts ami annyit tesz, hogy Brit Film- és Televíziós Akadémia, ennek a rövidítése: BAFTA. Nem OSCAR díj, de Európában ez ugyanolyan fontosságú. Szóval, még ott, Londonban összehaverkodott egy Hölering nevű magyar származású úrral, aki mozitulajdonos volt az Oxfort street-en és abban a moziban egy éven keresztül vetítette ezt a filmet. Ez a fickó egyébként még a '30-as években dokumentumfilmeket forgatott a Hortobágyon, aztán lelépett.

Szeretett volna valamit adni és megkérdezte apámtól, hogy mit küldjön Magyarországra, apám azt felelte, hogy a fia nagy lemez gyűjtő és néhány érdekesebb lemeznek nagyon örülne. Elmentek együtt egy lemezboltba és vettek három, vagy négy albumot. Na de! Mivel Hölering úr egy régi vágású ember volt, nem a beat, vagy a rockzene közül válogatott, hanem jazzt. Volt jazz, modern jazz qvartett és volt a történet szempontjából fontos Original Dixieland Jass Band (ODJB) – 1916-ban alakult New Orleans-i zenekar lemeze. 1917-ben jelent meg az első lemezük, amin rajta volt a Tiger Rag, ami akkora sláger volt, hogy a mai napig játszák a zenekarok. Ennek a vintage kiadását kaptam meg. Ez már akkor is annyira egyedinek számított, hogy Magyarországon biztosan senkinek sem lehetett meg.

Amikor leszereltem a katonaságtól észrevettem, hogy rengeteg lemezemnek lábakélt. Sajnáltam, de nem tudtam mit tenni, a haverok elhordták. Pár héttel később állok a Garas utcai buszmegállóban, és jön egy srác a hóna alatt egy pakli lemezzel. Mivel a fiút ismertem látásból megkérdeztem tőle, hogy hova viszi? Azt mondta, hogy megy a Tolcsvayék lemezboltjába eladni. Amikor megfordította a paklit, észrevettem, hogy az Original Dixiland Jazz Band lemeze is köztük van. Itt fontos megjegyeznem, hogy én annyira vigyáztam a lemezeimre, hogy a borítók sarkait le celluxoztam, hogy ne szakadjanak fel. Ahhoz képest, hogy agyon voltak hallgatva, a borítók rettenetesen jó állapotban voltak. Kértem, hogy mutassa meg nekem milyen lemezeket cipel még és akkor láttam, hogy a pakli háromnegyede az enyém volt. Az összes Ten Years After, John Mayal... Ten Years After persze lehetett másnak is, de John Mayal például akkor még itthon nem igazán volt ismert. Mondtam neki, hogy ezek az én lemezeim és megkérdeztem, hogy kerültek hozzá, mire azt felelte, hogy ez mind a bátyjáé volt, de ő disszidált és ő most eladja, mert kell a dohány. Persze, hogy nem engedtem el a lemezboltba, ott a buszmegállóban, helyben megvettem tőle a saját lemezeimet.

Úgy tudom, hogy nem csak hallgatni szeretted a zenét, de egyszer egy zenekarban is játszottál. Kik voltak azok az Öreg tengerészek?

Ez volt a nevünk. Old Sailors (Öreg tengerészek). Nagyon amatőr próbálkozás volt 1967-68 környékén a beat-korszak akkor virágzott. Mi is kitaláltuk, hogy zenekart alapítunk. Én lettem a dobos. Voltunk négyen, ebből kettő elég tűrhetően tudott zenélni, aztán voltam én, meg még egy srác, de mi csak lelkes amatőrök voltunk. Felléptünk kétszer-háromszor a Kölcsey gimnáziumban, amatőr rádióerősítővel és egyebek, de aztán az egész ennyiben maradt.

Honnan volt dobfelszerelésed?

Amikor felléptünk, a dobot kölcsön kértük. Ez akkoriban úgy működött az egész világon, hogy a zenekarok a gitárokon kívül egy cuccal játszottak. Akkor még nem volt minden sarokban dobfelszerelés, hangfal, meg erősítő. Amikor pedig valamelyikünk lakásában próbáltunk, a dobcucc néhány bőrönd volt, meg két fakanál. Jó buli volt, de nem vettük komolyan. Mint a többiek, mi sem írtunk még saját számokat, mi is a Szabad Európa rádióból felvett dalokat próbáltuk lejátszani.

Angolul énekeltetek?

Mivel angolul akkor még senki nem tudott, vagy csak alig, a dalokat az énekesek halandzsázták. Nem hajtottunk a tökéletességre, az volt a lényeg, hogy valamennyire hasonlítson az eredetire és jól érezzük magunkat.

Folytatjuk... (2024.07.20. szombat)

Készítette: Fiery