Cikipédia 13/18 - A könnyűzene helyzete a szocializmus idején 2

A hatvanas évek elejétől Magyarország a Kelet európai blokk legvidámabb barakkja. Ez természetesen nem azt jelentette, hogy minden könnyű és szabad volt, csak annyit jelentett, hogy a Nyugat felé mutatott kép érdekében itthon megengedőbbnek mutatkozott a Hatalom. Ez nagyobb biztonságot, külkereskedelmet, turistát, beatzenét és ezáltal egy kicsit - a keleti szomszédoknál - kellemesebb életet ígért. A legvidámabb barakk kifejezés azért senkit ne tévesszen meg, hiszen az Állam továbbra is kemény kézben tartotta az irányítást és ha bármiben engedett is, annak pusztán elvi okai voltak. A beatzene óriási szakadékot jelentett a hagyományos operetthez, komolyzenéhez, magyar nótához szokott idősebb generáció és a Nyugatról beosonó modern muzsika fiatal rajongói között. Ennek áthidalásán rengeteget dolgoztak a párt- és KISZ funkcionáriusok úgy, hogy továbbra sem voltak képesek semlegesek maradni. Mai témánk középpontja a Táncdalfesztivál, de nem annak sikere, hanem politikai visszhangja lesz. Kellemes olvasást! (Fiery)

A lazuló rendszer szigorú mondatai

A hatvanas évekre a könnyűzene a Szocialista Rendszer minden akarata és harca ellenére hazánkban is életformává vált. A fiatalok megunták az általuk nyálasnak és szürkének ítélt táncdalt és látványosan hátat fordítottak a tradícióknak. Nyugati mintára elindult itthon is a beat mozgalom. A tangóharmonikát az ötvenes évek végére kiszorította az elektromos gitár, amelynek eladása évente 20-40%-kal nőtt. Arról persze nincs adat, hogy akiknek nem volt erre pénzük, ők maguknak eszkábáltak fából, WC deszkából, szekrényajtóból stb... A lázadás a fiatalok körében természetes jelenség. Az ifjúság azt TAPASZTALTA, hogy itthon a Szovjetunió irányítása mellett milyen nehéz dolguk van - koszos gyárak mellett busszal jár iskolába, vagy dolgozni, olcsó lakótelepen lakik és nyáron 2 hét a Balatonon idénymunka -, miközben a televízióban, moziban azt LÁTTA, hogy odakint Amerikában gigantikus szabadság van. - Kint, ahol még a fiatalok is hatalmas színes csodaautókkal járnak, állandóan buliznak, óriási koncertekre járnak, ahol lányok ezrei sikoltoznak örömükben, farmer és tengerpart.  Nem véletlen, hogy az itteni Rendszer vált a forrongás legfőbb célpontjává, persze csak a megengedett mértékig. Ma már persze látjuk azt, hogy hova vezet ez a korlátlan szabadság, ahol még a szülők is önmaguk kifejezésével vannak elfoglalva, ezért aztán nem sok idő jut a gyermekek nevelésére. Generációról generációra meredeken zuhan az IQ-szint, de sebaj, amíg a bankok hiteleznek, addig minden demokratikus. Mivel a lavina már megindult, megoldást kellett találni, hogy a fiatalkori lázongás ne szabaduljon el. A Pártban egyre többen jöttek rá, hogy okosabb a tiltásnál a beatzene élére állni.

A könnyűzenével foglalkozni kellett a Pártbizottságban, Kongresszusokon, KISZ-gyűléseken és az összes szinten. A következő Maróti János fővárosi pártbizottsági tag felszólalása is ezt bizonyítja:

"Feltáró munkát végeztünk például a Ganz-Mávagban, mégpedig úgy, hogy a legkülönbözőbb munkás csoportokkal folytattunk alkalmi beszélgetéseket a legkülönbözőbb helyeken, pl. Újpesten is, a Magyar Pamutban és másutt egyértelműen azt tapasztaltuk: mihelyt a zenéről esett szó, a munkások egyhangúlag, felháborodva ítélték el a magyar könnyűzene mai posványát, rossz sablonjait, azt a klikkrendszert, ami megítélésük szerint uralkodik a könnyűzene területén, s megbéklyózza az esetleges új kezdeményezéseket. Kiderül tehát, hogy amíg az ember értekezleteken ül, s hallgatja az ezeken az értekezleteken oly gyakori hivatkozásokat a tömegek igényére, addig a tömegek tényleges igénye másutt tart, esetleg előbb tart, mint azoknak az embereknek az elképzelése, akik csak az értekezletekről ismerik a problémákat."

Függetlenül a fenti támogató beszédtől, a pártkatonák nagy része tisztességben megöregedett proletár volt, akik ragaszkodtak a hagyományokhoz és nagyon nem szerették a hosszú hajú fiatalokat, ezért még az elején magukhoz ragadták a tánczene irányítását. Hogy ez miben nyilvánult meg?

A Központi Bizottság 1970-es állásfoglalásában megállapította, hogy az egyes generációk közötti különbség szükségszerűen vezetett társadalmi ellentmondásokhoz, mert az ifjúság a nagyobb önállóságot keresi, erre legjobb példa a könnyűzene. A Központi Bizottság állásfoglalása helytelenítette az ifjúság fogyasztói társadalmak iránti rajongását, kijelentve, hogy hamis illúziókat kergetnek. A fogyasztói társadalom tartja életben a műfajt Nyugaton, és éppen azért működött speciálisan a szocialista országokban. Magyarországon, az új gazdasági mechanizmus idején, miközben lazítottak a keleti blokk országaiban megszokott fogyasztás-ellenes gyakorlaton. A fiatalok nyugati kultúrákhoz való erős kötődését a Párt KB állásfoglalása testi-szellemi fejlettségük és társadalmi érettségük közötti átmeneti egyensúlyzavarának tudta be, amiben annak lehetősége rejlett, hogy a dackorszak elmúltával integrálódhattak a szocialista társadalomba. Visszatekintve ez így is történt. Felelősnek ítélte meg ennek felerősítésében a Központi Bizottság a szórakoztató intézmények kultúrpolitikáját, mondván, hogy a Televízió szórakoztató műsoraiban sok volt az elvi engedmény, szellemiségét tekintve a nyugati erkölcsromboló produkcióknak adtak helyet. Az ifjúsági lapoknál ugyanígy előfordult a KB szerint, hogy a nyugati divatot és sztárkultuszt terjesztették, ami a könnyűzenével volt a leginkább összefüggésbe hozható.

Kézben kell tartani a "kulturális selejtet" is

A Pártbizottság 1969-ben tárgyalta az ifjúsági törvényt. Itt éles kritika fogalmazódott meg az ifjúságra gyakorolt negatív hatásokról, többek között a Televízió szórakoztató műsorairól, amelyben a burzsoá kommersz termékek is helyet kaptak. A KB-határozat kijelentette, hogy az ifjúsági lapok egyes cikkei a sekélyes divatot és kultuszt támogattak. A KISZ-t azzal vádolta meg, hogy elvesztette politikai jellegét többek között azért, mert tevékenységében a tánc és egyéb szórakozási formák megszervezése állt a középpontban.

1970-ben a Párt X. kongresszusán leszögezték, hogy a Párt és az általa irányított állam az egyedül illetékes kulturális ügyekben dönteni. Ennek során megadták a lehetőséget a nyilvánosságra a szocialista kötődésű művészeknek és türelmet tanúsítottak a nem teljesen szocialista művek irányába, ha látták a fogékonyságot a szocialista eszmék irányában. Ugyanakkor leszögezték, hogy közpénzeken nem támogatnak a szocializmusban elfogadottól eltérő mondanivalójú műveket, így például a könnyűzenei hanglemezgyártás ezekben az években egyáltalán nem kapott támogatást, ennek szellemében egyes zenekarokat nem, vagy csak kevéssé engedtek megszólalni a médiában. A tömegkommunikációs eszközök azonban ennek ellenére nem teljesítették maradéktalanul a Párt elvárásait, ami azért is furcsa, mert mindent pártkatonák irányítottak a sajtóval az élen. Persze ekkor már egyre fontosabb szempont volt a nézettség/hallgatottság/olvasottság.

"Az elektronikus sajtó Kulturális-szórakoztató munkája nem fejlődött a kívánt módon. Gyakran közvetítenek alacsony színvonalú, kispolgári ízléstelenséget árasztó, s különösen az ifjúság erkölcsi fejlődését károsító műsorszámokat. Határozottabban kell fellépni az ilyen tendenciák, a burzsoá dekadencia, a kulturális selejt ellen."

A beatzene, mint egyes számú belső ellenség

Az Agitációs és Propaganda Osztály a PB és ezen keresztül a KB üléseit előkészítve 1968-ban állásfoglalást adott ki. Eszerint az Ifjúsági Magazinban túlságosan sok helyet kapott a tánczene, ráadásul annak csak egy-két irányzata. Egyértelműen kitűnik, hogy az állásfoglalásban a beatzenére gondoltak, ettől függetlenül valamiért tánczenét írtak. Vajon ez csak tájékozatlanság, vagy tudatos összekeverés? 

Érdekes, hogy a beatzenekarok mereven elzárkóztak a korábbi generációk által képviselt tánczenétől. Az áttörést és közeledést a két stílus között a Táncdalfesztiválok hozták meg. A táncdal idővel modernizálódott a beat irányába, míg a beat átvett néhány jól bevált elemet a tánczenéből. 

"Az Ifjúsági Magazin akaratlanul is az ízléstelenség, az ostoba divathóbortok terjesztőjévé válik, amikor közli egyes hosszú hajú, szakállas zenebohócok képeit anélkül, hogy kifejezné egyet nem értését az ízléstelen külsővel szemben."

Noha a Táncdalfesztivált a Hatalom hozta létre, a nézettség növelése érdekében a műsorba bekerült néhány beatzenekar is, a pártfunkcionáriusoknak nem volt kedvére. Ma már jól tudjuk, hogy - főleg - a dalversenyek nagy többsége előre le van játszva, ez a kezdetekkor sem nagyon volt másképp. A szervezők úgy keresték meg például az Illés zenekart, hogy adják be pályázatukat és garantáltan nem fogják kiszűrni őket. Az is elmond valamit, hogy 1966-ban végül "csak" a 2. helyet érte el az akkor már sztárnak számító banda, amiért megsértődtek. Bosszúból a következő évi "megmérettetést" kihagyták. Felmerülnek sorra a kérdések, hogy egy országban, ahol a Hatalom diktál, a beatzenész a tűrt, vagy tiltott, akkor mégis hogyan inthetett be a zenekar ilyen látványosan a Pártnak? Hogy tehette meg az Illés zenekar, hogy egyenes adásban - Vitray műsorban nem az előre megbeszélt választ adta Levente - jelentsék be, hogy a következő fesztiválon nem indulnak. Egy átlagos zenekarnál milyen következményekkel járt volna ez a cseppet sem barátságos akció? Szerencsétlen Vitray köpni-nyelni nem tudott, majd hosszas mélázás után csak annyit válaszolt, hogy "nem is fogtok hiányozni". Vajon az Illés túlértékelte magát, vagy voltak, akik valamiért vigyáztak rájuk? A Párt nagyobb része szíve szerint egy pillanat alatt eltiporta volna a beat-mozgalom összes részvevőjét, míg ezek a hosszú hajúak a háttérből iszonyatosan komoly - szintén Párt - támogatást kaptak. Vajon miért? De most szemezgessünk a TV legsikeresebb, legnézetteb műsoráról, a Táncdalfesztiválról szóló Pártvéleményekből:

A Hajdú-Bihar megyei pártbizottság szerint azon túlmenően, hogy túl sok beatzenét adott a televízió "a felléptetett fiatalok, sztárok öltözködése, magatartása, megjelenése divattá emel hóbortokat, s a külsőségek hajszolása szemléletté válik, ami a későbbiekben már életvitelt is meghatároz."

A Budapest I. kerületi pártbizottság által összegyűjtött vélemények az utóbbihoz konvergáltak: "A táncdalfesztiválok egy már kialakult rétegízléstől elvonatkoztatva, lassan a TV nézők bosszantását fogja szolgálni. Nem a jelentkező divat áramlatok kiszolgálását bírálják, hanem az ennek során jelentkező torzulásokat. Azt például, amikor a nyugaton már rég lejárt divatot veszik át és a késedelmet túlhajtással akarják behozni. Ezért bírálják a beat-zene felesleges nagyarányú propagandáját. Nem egyszer megjegyzik, hogy a TV szinte reklámot csinál az ízléstelen külsejű fiataloknak."

A II. kerületiek alátámasztották azt a véleményt, hogy az 1969-es táncdalfesztiválon a megkérdezettek egy jó része elcsépeltnek és ócskának tartotta a produkciókat.

Az V. kerületi pártbizottság közvélemény-kutatása alapján a hosszú hajúak túlzott szerepeltetésével volt a baj.

A VIII. kerületi pártbizottság egyenesen ellentmondásosnak állította a táncdalfesztiválok megítélését környékükön, azzal az egyébként más összeállításokból visszaköszönő kiegészítéssel, hogy a színvonal csökkenése kétségtelenné vált.

A X. kerületi Pártszervezet szerint érdemesebb lett volna 2-3 évente rendezni a Táncdalfesztivált, viszont nagy meglepetésre kijelentették, hogy a nézők a szavazások során élhettek demokratikus jogaikkal és önállóan szavazhattak.

A Párt XVIII. kerületi bizottságának jelentése szerint zavaró a fiatalok nyegle viselkedése, komolytalan fellépése, majd megjegyezték, hogy sokan nem tartják jónak, hogy a különböző beatzenekarokat ízléstelen maskarákban, hosszú hajjal engedik színpadra, illetőleg a kamerák elé, ugyanis ezzel csak táplálja a TV a fiatalság hajlandóságát a kirívó öltözködésre, viselkedésre. "Olyanokkal ne járassuk le a fesztivált, akiknek nincs hangjuk, vagy botfülűek" - tolmácsolták a lakosok véleményét. Az idősebb közönség nem csak a pártbizottsági felmérésen, de a televízióhoz írt levelekben is hallatta a hangját. Kóbor Jánost például az Azt mondta az anyukám című szám miatt rótták meg sokan, mert hosszú hajjal énekelt. A műsor után 8,5 kg levél érkezett a Szabadság térre.

A pártvezetők lelkében hatalmas kettősség alakult ki. Nagyon nem szerették az új idők hangját, a beatzenét, de azt belátták, hogy egy ország ül le miattuk a TV elé, vagy hallgatja a rádiót. Ki borzongani akart, ki élvezni az új világ muzsikáját, mindenesetre jóval nagyobb volt az érdeklődés, mint az erőltetett operett vagy komolyzene iránt. Fontos volt kifelé az erőt, az egységet, az elhatárolódást mutatni a dekadens Nyugati divattal szemben, miközben egyre több pártkatona került a beat vérkeringésébe. És titokban még élvezték is. A farkas betette a második lábát is a kismalac házába...

Írta: Fiery

Felhasznált dokumentumok: 

A Kádár-rendszer könnyűzenei politikája (tanulmány) alapján: MSZMP KB IB, majd PB iratai, MSZMP KB Titkársága iratai, MSZMP KB Agitációs és Propaganda Osztálya iratai, MSZMP KB Tudományos és Kulturális Osztály iratai, MSZMP KB Tudományos Közoktatási és Kulturális Osztály iratai, MSZMP KB Agitációs és Propaganda Bizottság iratai, MSZMP KB Ifjúsági Bizottság iratai, Népgazdasági Tanács ülések jegyzőkönyvei, előterjesztések, határozatok, Belügyminisztérium Miniszteri Titkársága iratai, Művelődésügyi Minisztérium Ellenőrzési Főosztály iratai, Művelődésügyi Minisztérium Közművelődési Főosztály iratai, Művelődésügyi Minisztérium Zene és Táncművészeti Főosztály iratai, Kulturális Minisztérium Zene- és Táncművészeti Főosztály iratai, Kulturális Minisztérium Ellenőrzési Osztály iratai, Művelődési Minisztérium Ellenőrzési Főosztály, KISZ KB IB iratai, Budapest Fővárosi Tanács Végrehajtó Bizottsága iratai, Budapest Fővárosi Tanács Végrehajtó Bizottsága Népművelési Osztályának iratai, Dokumentációs és Felosztási Osztály...