Cikipédia 14/20 A Budai Ifjúsági Park majdnem teljes története – 1969/3

Még mindig 1969, de most már végre nem a balhé a központi téma. A következő írásokban a szerzők mind jóindulatú tanárbácsiként osztják meg az olvasóval jó szándékú, de azért röghöz kötött észrevételeiket. Tudom milyen érzés az, amikor valakik állandóan megmondják, hogy mit kell tennünk, de nem bánom, mert ez akkor még azt jelentette, hogy komolyan odafigyeltek a fiatalokra. Legalább figyelt, vigyázott rájuk valaki. Valaki? Az egész ország...

Lehet szidni és átkozni a már amúgyis ezerszer elátkozott rendszert, de abban az időben legalább lesték a gyerekek minden lépését és az eltévelyedetteket visszakísérték az általuk helyesnek vélt irányba. Talán ez a szigorúság is hozzájárult a jóval kevesebb bűnözéshez és szinte mindenki természetesnek tartotta, hogy munkából kell megélnie. 1969-ben Magyarországon még szinte ismeretlen fogalom volt a depresszió, nem létezett magány, s hogy ez így is maradjon, arról programokkal, feladatokkal, munkával gondoskodott a szülő, a tanár, az Úttörő Szövetség, a KISZ, a Párt. Mikor, melyik. Szóval, ha zavarta is a fiatalokat ez a folyamatos őrködés felettük, azért meg is nyugtatta őket.

1961-es megnyitása óta a fővárosi fiatalok legkedveltebb szórakozóhelye az Ifjúsági Park, amely 1969 nyarán ünnepelte egymilliomodik látogatóját. A Népszava munkatársa arról áradozott, hogy a Park látogatottságát nem csak csodálatos környezetének köszönheti, hanem elsősorban kulturáltságának. Helyesebben: tömegigényt elégít ki kulturált színvonalon. Itt a szerző bővebben kifejti, hogy arra gondolt, hogy alkoholmentes szórakozás ellenére is jól érzik magukat a fiatalok. A rendszer a Nagyfa galerivel történt leszámolás után úgy érezte, hogy megfogta végre az ifjúságot és a múltból tanulva a továbbiakban képes irányítani, ennek érdekében úgy döntöttek, hogy népszerű előadóművészek közreműködésével önálló esteket rendeznek. Június 13-án Péntek13 címmel Alfonzó mutatkozott be elsőnek. A sajtó szerint nagyon népszerűek voltak a péntek délutáni vetélkedők is, valamint állítólag sokan látogatták a két-három hetente megrendezett koncerteket, amelyeken a rendszer kedveltebb zenekarai és táncdalénekesei léptek fel. Ez lehetett a korai diszkó, de ne tápláljunk hiú reményeket, hiszen, ha olyan sikeres lett volna bármelyik produkció, akkor minimum hetente tartanak ilyen bulit.

Amit eddig hiányoltam, az végre egy júniusi Magyar Hírlap cikkből előkerült egy érdekes koncertbeszámoló képében az akkor szupercsillagként szárnyaló Illés zenekar (kettő lemezük is megjelent ebben az évben - a szerk.) koncertjéről. 1970-ben pedig várta őket a világhír a beatzene fővárosában Londonban, de egy BBC-nek adott interjú után itthon letiltották a zenekart. No de ne szaladjunk előre. Nézzük, hogy mi történt 1969 nyarán a Budai Ifjúsági Parkban:

Aki nem eléggé tájékozott a pesti programokban — ezen az estén a budai Dunaparton minden bizonnyal vagy azt hitte, hogy valami baleset történt, vagy azt, hogy tengernyi tizenéves valami nagygyűlésre sereglett össze. Pedig csak arról volt szó, hogy az egyik kedvenc, az Illés zenekar hirdetett hangversenyt az Ifjúsági Parkban. — Tessék majd a hátsó bejárat felől jönni, mert a főkapunál olyan tömeg lesz, hogy képtelen lesz megközelíteni bennünket — tanácsolta Rajnák György, az Ifjúsági Park igazgatója. Ami azt illeti, a Szarvas tér felőli hátsó kapuhoz is jutott pár száz Illés rajongó! Bent már telt ház van, s különböző ajánlatokban sincs hiány, amikor megnyílik előttem a kapu. — Tessék azt mondani, hogy én vagyok az unokája! — céloz leplezetlenül egy borzas tizenéves tisztes koromra. (Nemrég múltam 31 éves.) Mások négy forintot ajánlanak felmutatott újságírói igazolványomért, egy miniszoknyás kislány pedig azért könyörög, hogy "legalább tessék szólni bent, hogy hangosabban játsszanak, mert akkor kihallatszik.

Jól kezdődik. Az újságírónak egy beat koncertről egy baleset lehetősége jut eszébe. Már látom, hogy ne várjak túl sok pozitív élményt a későbbiekben se. A 31 éves kor pedig nekem azt mutatja, hogy a korosodó párt-médiamunkás kolléga lázadó korszaka a beatzene megjelenése előttre tehető, ami nem jó ómen egy elfogulatlan cikk megírására.

Pontban hét órakor a szokásos libegő-lobogó jelmezekben megjelenik a színpadon a népszerű Illés-együttes, s hétezer elragadtatott gyerek sziú indiánokat megszégyenítő üvöltéssel köszönti kedvenceit! Óriási a tömeg. A kőpárkányon, a székeken, az asztalokon állnak, a színpad körül egy gombostűt nem lehet leejteni. Az arcok kipirultak, a tekintetek csillognak. Lelkesedés és várakozás! Kezdődik a hangverseny! Rövid számok gyors egymásutánban: kábító hangerő, dübörgő, zakatoló ritmus, kevés dallam, rengeteg kiabálás. Távol álljon tőlem a szándék — dehogyis akarom kritizálni, bírálni azt, ami ennyi fiatalnak ilyen leplezetlenül tetszik, s ekkora örömöt okoz. Inkább egy kicsit irigylem őket! Nekem ugyanis korántsem okoz akkora örömet az egyébként kétségtelen zenei-művészi értékekkel is rendelkező produkció, mint nekik.

Utólag könnyű összerakni a mozaik darabjait, de szerintem az már 1969-ben is nyilvánvaló volt, hogy  az Illés zenekar a dallamos és intellektuális muzsika hívei. A probléma inkább az lehetett, hogy egy komolyzenén, majd jazz-en felnövő ember - aki pont kiesett a Nagy generációból - nem volt képes befogadni a modern dolgot, ami nem mellesleg alapjaiban változtatta meg a hazai könnyűzene irányvonalát. Szóval, ebből a "rövid számok gyors egymásutánban, kábító hangerő, kevés a dallam, sok a kiabálás" inkább a féltékenységre következtet, mint szakmai észrevételre. No meg ez a hangverseny duma is… Persze az is igaz, hogy például a rockzenét a szakma öregjei a sajtóval egyetemben még 1979-ben is beatnek hívta.

Irigylem őket ezért a gyerekes-naiv odaadásért, ezért az elbűvölt lelkesedésért, amivel nemcsak hallgatják, hanem amellyel maguk is résztvevőivé válnak a produkciónak. Sokszor hallottuk, hogy az őrjöngő ritmusú beatzene társas élvezete valamiféle szertartás, már-már rítusszerű közös bódulat, megszállottság, s a kábítóan ritmikus hangzuhatag valósággal hipnotizálja ifjú hallgatóinak idegrendszerét. Nos, ezen a hűvösre forduló estén inkább úgy éreztem: ami itt történik, az — ha nem is az előadóknak, de a tizenéves közönségnek mindenképpen és elsősorban — játék! Zajos-ricsajos, önfeledt, néha talán már-már féktelen játék — valamiféle zenei fogócska vagy számháború. Kaland és különös, izgató esemény. Taktus kézzel-lábbal.

Ez pedig a következő probléma, amivel az "idősebb generációnak" meg kellett küzdenie: tánc helyett a sikítozás, közös éneklés és az őrjöngés térnyerése. Bár ez a viselkedésforma nyugaton már vagy 10 éve elfogadott, itthon még a jóindulatúbb átlagember is majomnak nevezi a felszabadult fiatalokat. 

A zenekartól távolabb azonban az asztaloknál békésén ülnek és beszélgetnek kisebb társaságok. Javarészt idősebbek. Jász Iván például már 22 éves. — Szeretem az Illés-zenét. Amíg fiatalabb voltam, még jobban szerettem — mondja. — Ide szoktam a Parkba, évek óta ide járok a lányokkal, a barátaimmal. Sokkal szívesebben jövök ide, mint a részeg nagypénzűek közé egy bárba, ahol 50 forintért ihatom egy üveg sört és ráadásul még a primitív, rossz műsort is végig kell néznem. Annál ez sokkal jobb, szebb, színvonalasabb! Torkaszakadtából kiabáló kislány, kézzel-lábbal üti a taktust. — Miért? Baj? — kérdezi kicsit kihívóan, kicsit riadtan. — Így szoktuk! Az öregek tapsolnak, mi meg kiabálunk. Itt megengedik. Otthon a Ráday utcában próbálnék kiabálni, kapnék a házmestertől. Mondaná mindjárt, hogy "persze, ezek a mai fiatalok!"

Nyolc óra tájban már valósággal forrpontra hág a hangulat. Egymás után zúdulnak a vad számok, a gyerekek lázban égnek. Szörényi Levente — az együttes szólistája, a Nagy Szörényi — öt perc szünetért könyörög, hétezer gyerek ütemesen kiabálja, dobolja, tapsolja: vissza! vissza! vissza!

Ja, az Illés és a vad számok… Kíváncsi lennék, hogy vajon mit szólhatott a cikk szerzője később egy Tűzkerék, P. Mobil, vagy Beatrice koncert hangulatához, hogy a '80-as évek punkjairól már ne is beszéljek. Szerintem vissza sírta az Illés együttest.

— Két esztendő óta verekedés, rendzavarás, erőszakoskodás a Parkban nem volt — mondja Petrecz Béla, az Ifjúsági Park vezetőhelyettese. Ő maga úgy került ide, hogy 13 éves korától minden nyáron törzsvendég volt. Ma 27 éves, és a Park igazgatóhelyettese.

Na, itt azért megint meg kell állnunk egy pillanatra! Először is, éppen azért nyúlt ilyen hosszúra 1969 beszámolója, és azért kellett ezerszer tisztára mosni a Park agresszív, verekedő vezetőjét, Rajnákot, mert túl sok volt a balhé kint is, bent is. És ezzel még nincs vége, hiszen egy év múlva (következő fejezet - a szerk.) 1970-ben lesz a Nagyfa galeri tárgyalása. A másik észrevételem pedig egy matematikai probléma: ez a 14 év, amióta Petrecz Béla a Parkba jár... Hmmm, a Park maximum 9 éves, hiszen 1961-ben nyitott, tehát a 14 sehogy nem jön össze, ha csak a szerencsétlennek nem volt évente kétszer születésnapja.

A többi rendező is fiatal, civilben tisztviselők, gyári munkások, sőt két osztályvezető is van közöttük. — Ismerjük a gyerekeket, arcról is, személyesen is. ők tudják, hogy nálunk rendesen kell viselkedni. Nincs velük baj! Hagyjuk, hadd mulassanak kedvükre. Elhozzuk nekik az Illés-zenekart, lehetőséget adunk amatőr együttesek, énekesek fellépésére — mondja Rajnák György igazgató. Igen, tánc, Illés-koncert, amatőr zenekarok — ennyiből áll az Ifjúsági Park programja. Ez hozza ide estéről estére az 5—6 ezer ifjú vendéget. Kérdés — legalábbis nekem az - nem lehetne-e időnként valami másra, valami komolyabbra, valami rangosabbra használni a Park népszerűségét? A gyerekek azt mondták, hogy — nem! Kovács Levente helyes, udvarias fekete gyerek, őszintén megmondta: ez nem suli, ez nem továbbképzés! Ide zenét hallgatni, táncolni jövünk. Ha itt más lenne, nem jönnénk! Háromnegyed kilencig tart a műsor, akkor, mintegy gombnyomásra — véget ér. A környék lakói régebben tiltakoztak az ellen, hogy kilenc óra után is mennydörgésszerű hangok törnek elő az Ifjúsági Parkból. Így hát azóta kilenc előtt befejeződik a hangverseny.

És akkor megszólal a sokat tapasztalt, kulturált szellemi munkás, hogy jó lenne valami igényesebb történetet is bevetni, mint ez a ricsaj. Értem én… A másik, ami megragadta a figyelmemet, ez a "Kovács Levente helyes, udvarias fekete gyerek". Azok a boldog békeidők, amikor még ki lehetett mondani a dolgokat...

A tömeg kipirulva, felizgatva, hangosan, viháncolva, lassan szétoszlik. A Duna-parton biztonság kedvéért 1—2 rendőr posztol, de mindössze egy-egy figyelmeztető pillantásra van csak szükség. Megvallom: nekem néhány környékben lakó panaszolta, hogy "rettenetesek ezek a hosszú hajú mai gyerekek, csupa kis vadállat. . . az Ifjúsági Park előtt napirenden vannak a verekedések". A park vezetősége azt állítja: évek óta nem volt rendzavarás. Én magam azon az estén semmiféle verekedést sem láttam. Egyet valamivel később és odébb mégis: két kefehajú, részeg, 50 év körüli "tisztes polgár agyba-főbe pofozta egymást a Lánchíd budai hídfőjénél. A Parkból erre vonuló zajos gyereksereg egy pillanatra elcsendesülve és riadtan nézte őket...

És itt ezúttal én veszem át a maradiak tisztjét, hiszen ez a "világbéke a Park környékén" szöveg már csak azért sem jön be, mert túl sokat foglalkozott a média a Nagyfa galerivel, a környéken történő balhékkal, lopásokkal, verekedésekkel. Szóval, ha már az oknyomozó elvtárs a koncertet nem képes felmenteni, akkor a Parkot sem lenne szabad…

Az újságírók nem tinédzserek, ezért számukra mások az elvárások, ahogy a Magyar Nemzet is kikelt a hagyományos értékek mellett Zenélő udvar a Várban címmel és nagyon "okosan" mutatja meg, hogy manapság (1969) az igényes zene háttérbe kerül a hangossal szemben.

A nagyon hangulatos estet bevezető és a műsort tömören ismertető Szász Istvánnak, valamint a két cimbalomművésznek és az énekesnek mindvégig egy láthatatlan ellenféllel, az Ifjúsági Parkból ide zúduló beatmuzsikával kellett megküzdenie. Káros erőfeszítés ez a szinte emberfeletti küzdelem; hetenként egyszer vagy kétszer, s csupán az est két órájában úgy kellene csökkenteni a beatzene hangerejét, hogy a Zenélő udvar hallgatósága is élvezhesse Scarlatti, Haydn, Bartók muzsikáját.

Az Esti Hírlap munkatársa azért ment el az Ifjúsági Parkba, hogy megtudja a fiataloktól, vajon mi a vonzereje, mi a varázsa, miért indulnak be ezrek a beatzenére.

Háromnegyed öt. Az Ybl bazár előtt 500 méteres sor. Beszélgető, türelmetlenül várakozó fiatalok. Többen egyenesen a pályaudvarról jöttek ide. Vidékről ruccantak fel a délutáni személyvonattal, hegy egy beat-estet tölthessenek a Parkban. öt óra. Az óránál is pontosabban jelzi a nyitási időt a soron végig hullámzó moraj. Néhány pillanat és a hangszóróból felhangzik a szignál: a Kék Dunakeringő dzsesszváltozata és a jól ismert mondat: "A KISZ Budapesti Bizottsága és a Park vezetői nevében szeretettel üdvözöljük vendégeinket."

Fél hat. Taps, üdvrivalgás. Rózsás ingben, pompázatos szerelésben dobogóra lépnek a Sakk—Matt együttes tagjai. Rövid próba után rázendítenek és az Ybl-tervezte neoreneszánsz épület megremeg. Harsog a környék, visszhangzik a budai Vár. Az értők és a rajongók tágra nyílt szemmel figyelnek. Időnként elragadtatottan belesikongatnak a zenébe. A parketten kevesen táncolnak: mindössze tíz pár próbál lépést tartani a ritmussal, de nehezen megy. Néhány perc után jó néhányan feladják a reménytelen küzdelmet; leülnek, lábukkal verik a taktust.

Újabb fű alatti megfogalmazással találjuk szembe magunkat, miszerint a fiatalok már nem is táncolni járnak a Parkba, de aha valaki mégis, abban sincs köszönet- Az újfajta muzsikára már táncolni sem lehet.

Négyen egyéni fantáziatánc-kreációkkal érdemlik ki a figyelmet. Hímzett mellényes, mezei virágnak álcázott kislány jelentkezik: táncdalénekes szeretne lenni. Minden különösebb biztatás nélkül fújni kezdi a Trombitás című, közismert slágert az öttagú hallgatóságának... És akinek nem, tetszik, az elmehet a csudába. A végére kifullad, nagyokat nyel. A háta mögött valaki megjegyzi: ebből akkor lesz táncdalénekesnő, amikor belőlem faguriga.

Néhány év késéssel elérkezett Magyarországra is a hippi korszak. Az ifjúság megnövesztette a haját, virágmintás ingekben, nadrágokban hirdették a békét, és a szeretetet. Természetesen a minőségi elvárásoknak ez sem felelt meg, de akkor még legalább árgus szemekkel figyelték minden lépésünket, ha hibázunk, ők ott legyenek. Jó lenne ma is legalább fele ennyire óvni a fiatalokat, kevesebb lenne a depressziós, magányos, öngyilkos, gondolkodásra képtelen ember...

Műsor közben szertartás zavarásnak, zaklatásnak tűnt volna, így a szünetben kérek helyet az egyik asztaltársaságnál. Megkérdem: ki, miért jár ide. Elsőnek egy tizenhét éves adminisztrátornő válaszol. Tömör véleménye: — Szeretem a Sakk—Matt együttest, állati klasszul adják magukat. Négy éve járok ide. Minden szabad estémet itt töltöm. — Azért szeretem a Parkot, mondja Cs. T. 19 éves hegesztő —, mert itt fiatalok közt lehetek; önmagunk társaságában érezzük a legjobban magunkat. Azonos a beszédmódunk, a stílusunk, s kicsit talán az érzelmeink is hasonlóak. S ami a legfontosabb: egymás előtt nem játsszuk meg magunkat. Azok lehetünk, akik tényleg vagyunk. — Vagyis? — Felszabadult fiatalok. Itt bele kell olvadni a közösségbe; akinek ez sikerül, nincs többé egyedül és jól érzi magát. Tudjuk, hogy sok felnőtt szemében bolondériának tűnik a beat és sajnos gyakran külsődleges jegyekből, a zenerajongásunkból öltözetünkből ítélnek meg bennünket. Pedig ez nem minden. Nincs abban semmi elítélendő, hogy szeretjük ezt a muzsikát.

A beatzene egyidős a Parkkal, de az idősebb generáció még mindig nem volt képes szembenézni a ténnyel, hogy az ifjúság - legalábbis a zenében - ellenirányba indult, nekik már nem mondanak semmit a mozgalmi dalok, a komolyzene, az ő önkifejezésmódjuk a beat, a rock, ami egyébként hatalmas bevételt generál a tévének, a rádiónak, a lemezkiadónak és a koncertszervezőnek egyaránt.

Gimnazista fiúk kapcsolódnak a beszélgetésbe. — A beat szerintem tapogatózó zene — mondja egyikük. — Az érzelem és az értelem között keresgél. Aki odafigyel, rájön, hogy van mondanivalója: a modern kort tükrözi az ifjúság szemszögéből. A zenekar ismét dobogóra lép. Felnőtt vagyok — gondolom —. mert a dobhártyarepesztő muzsikától nem hallom a mondanivalót.

Igen, ha valaki nem akarja meghallani a mondanivalót, az nem is fogja, és ha valaki öregnek vallja magát egy ilyen produkcióhoz, az ne menjen oda, főleg ne írjon róla beszámolót.

A következő fejezetben a Nagyfa galeri pere lesz a téma kérdésekkel, válaszokkal, és nagyon érdekes és tanulságos történetekkel...

Folytatjuk… (2023.06.14.)

Készítette: Fiery