Cikipédia 14/34 A Budai Ifjúsági Park majdnem teljes története – 1976

1976 furcsa egy évnek számít, hiszen Magyarországon a köztudatba ekkor robban be  az őszinte kőkemény rockzene. A városokat hosszú hajú csövesek (szűk farmer) lepik el, közöttük kiemelkedően magas a 12-14 évesek aránya. Nos, ezt az időszakot nyugaton csaknem tíz évvel korábban élték át a fiatalok. '76-ban javában már egy éves zenekarként tört-zúzott a Sex Pistols, ebben az évben indult hódító útjára a Buzzcoks és a Madness, de már csak két apró év és a Dead Kennedy's, az Exploited is színpadra lép. Itthon 1982-től  pörögnek fel az események, ekkor érkezik csőstűl a punk, az új hullám. de addig még nagyon sok idő van hátra. Maradjunk itthon a hazai rockélet forgatagában, hiszen még csak most jön a java!

1976-ban, egy év hallgatás után végre megint – ha finoman is - mertek az újságok a Budai Parkról beszélni. Újra előkerült az Ifjú Kommunista című sajtótermék és hozta a kötelezőt: Éljen a KISZ, éljen a tánc éljen a beatzene! Bár a fenti jelenségek kissé elavultak, az üvegpalotában ügyködő elvtársak azon dolgoztak, hogy a KISZ propaganda segítségével a '60-as évek eleji ifjúsági mozgalom újra éledjen és ha már újjáéled, akkor miért ne a Parkban?

A fővárosi fiatalok legismertebb és legrégibb szabadtéri ifjúsági szórakozóhelye a BUDAI IFJÚSÁGI PARK 1976 május 1-én kezdte 15. évadját. A park vezetői alapvető feladatuknak tekintik a fiatalok kulturális, szeszmentes szórakozásának biztosítását; a látogatók politikai, erkölcsi, esztétikai nevelését, ízlés-kultúrájának fejlesztését; a szocialista közösségi magatartás kialakítását. E feladatok megvalósításában elsősorban az üzemi és tanuló KISZ-fiatalok aktív támogatására számítanak. Szeretnék, ha mind több KISZ-tag kapcsolódna be a társadalmi bizottság munkájába, mely 1975 óta a park információ szolgálatát, a műsor szerkesztését, a dekorációs és propaganda munkát segíti. 1975-ben 130 estén több mint 220 ezren szórakoztak a 61 különböző együttes és 30 szólista műsorain. Ebben az esztendőben újdonság lesz, hogy júniusban, júliusban és augusztusban minden nap hétfőn is 17 órától 22 óráig tart nyitva a Budai Ifjúsági Park. A 15. évad alkalmával valamennyi neves — világjáró — popegyüttest látványos koncerteken láthatja és hallhatja a park közönsége. Tánc-, beat-, rock – és jazz zenei műsorok mellett tánc- és divatbemutatókat, vetélkedőket, zenés riportműsorokat is terveznek. szolgáltatásként szerepel a könyv – és hanglemez-árusítás.

Olvasom, hogy 1975-ben több mint kétszázhúszezer érdeklődő látogatta meg a Parkot. Minden nézőpont kérdése, hiszen ez a szám mintegy nyolcvanezerrel marad el az addigi átlagtól és a Rajnákék által eladott "nemlétező" belépőjegyeket még ide sem számoltam. A lényeg, hogy nagy átlagban jó, szar volt a hangulat, nem volt irányadó zene, nem voltak egyéniségek, az akkor népszerűnek kikiáltott zenekarok a szocialista országokban turnéztak, rosszabb esetben a Balaton körül, ezért érthető, hogy a fiatalság kiéhezett volt valami jóra.

Elgondolkodtató a Magyar Ifjúság cikke, amelyben a szakértő azt fejtegeti, hogy miért nem jár közönség a koncertekre, mert bizony végre valaki leírta ezt is. Az írás tanulmányozása után akár rá is jöhetünk valamire, de most hagyok egy kis gondolkodni valót…

A közönség a legtöbb esetben spontán bírál — sok esetben pedig egyáltalán nem bírál, hiszen örül annak, hogy bejuthatott külföldről ritkán hazaszármazó popjainak hangversenyére — írja jogosan Návai Anikó. Ha a popot (a beatet, a rockot stb.) művészetnek szeretnénk tekinteni, művelőinek el kell viselniük a közvetlen, élő kritikát, az élő koncertek sikereit, de az esetleges kudarcait is. Élő koncertek s ezek értő bírálatai nélkül a tv, rádió, hanglemez technikai árnyékába húzódva hamis kép alakulhat ki a műfajról. De hol legyen az a fórum, ahol élő kritikát kaphatnak a zenekarok? Elsősorban ott, ahova a közönség rendszeresen jár. Az ORI a fővárosban télen az Erkel Színházban vagy a Sportcsarnokban, nyáron a Kisstadionban rendezi koncertjeit. Kétségtelen, hogy Budapesten kevés az olyan hely, ahol télen pop fórumot találhat, de nyáron annál inkább lenne.

15 évvel ezelőtt, 1961-ben, a hazai pop indulásakor, a közönség igényének kielégítésére a KISZ Budapesti Bizottsága létrehozta a popzene szabadtéri fórumát, a Budai Ifjúsági Parkot. A park valóban fóruma, elindítója volt a legnevesebb zenekaroknak, énekeseknek, és mindig versengtek a kezdő, sikerre váró zenészek, hogy ott szerepelhessenek. Az elmúlt években miért lett szomorú a parkot látogatók, a popzenéért rajongók tábora? Mert pár év óta mind kevesebb a nagyzenekari koncert. A meghirdetett programok egy része nem valósul meg. Az idén "a szeszélyes pop megengedhette magának", hogy a külföldi fellépések miatt szerződést bontson, vagy az ORI által is jóváhagyott időpontot táviratban lemondja. Megengedheti magának (?!), hogy sem a fiatalok leglátogatottabb, szeszmentes szórakozóhelyén, sem az ORI központi műsoraiban, sem azon kívül, egyáltalán nem kíván fellépni. Szomorú a park közönsége, mert nem tudja kedvenceinek nagy részét élő koncert keretén belül meghallgatni. Legjobb esetben évente egy alkalommal. Ez a közönség, mely az együttesek 5—6 évvel ezelőtti fellépésein harsogva nyilvánította a tetszését, népszerűvé tette őket, ma hiába várja fellépésüket. Szomorú a park vezetősége is, mert nemegyszer vidékről és külföldről érkező fiataloktól kell elnézést kérni, hogy a meghirdetett együttes műsora elmarad az ORI vagy a Nemzetközi Koncertiroda ellenszervezése miatt.

A 15 éves ifjúsági park színvonalas találkozót szeretett volna rendezni az évforduló tiszteletére. Az ORI-tól a park már februárban kérte a legjobbak felléptetését. A cikk megírása idején (június 15-én) mégis csak egy zenekart tudtak biztosítani a hat legjobb együttes közül. A jubileumi randevú nem a park miatt késik. Ma már természetesen nem csak a Budai Ifjúsági Park adhat fórumot. Az elmúlt években Budapesten még három helyen (Csepelen, Lőrincen, Kőbányán), s az országban több mint 25 parkban többnyire hiába várják a fiatalok a hazai pop jelentkezését. Mit akar a hazai pop, ha nem keres saját közönségével élő találkozást? Miért vár rangot a pop, ha nem tudja elviselni a kritikát vagy a kudarcot? (Néha ez is előfordulhat.) A ma már klasszikus dzsessz és művelői sokszor megbuktak, de soha nem zárkóztak el közönségüktől — legfeljebb még jobb zenét adtak elő. Valós probléma, hogy a pop technikai igénye nagy költséggel jár. Ezt mind nehezebb hazai fellépésekből összehozni. Külföldön két hónap alatt 50—80 fellépést szerveznek többszörös pénzért, mint itthon. A nyári ORI-koncertek anyagi sikerét veszélyezteti a parkok olcsó belépődíja. De veszélyezteti-e? Egy-egy nagy együttes egyszeri fővárosi koncertjére (Kisstadion) nem biztos, hogy olyan számban érdeklődnek, mint ahogy azt a kiéheztetők várják. A 25 forintos vagy annál magasabb belépődíj a tizenévesek többségének igen borsos ár. Az sem véletlen, amit egy elkeseredett parklátogató mondott. "Ha csak évente egyszer lépnek fel, nem érdemlik meg, hogy kimenjünk, vagy a lemezüket megvegyük." A pop igényli közönségét s a közönség is igényli kedvenceit. A "találkozást" lemezekkel megvalósítani nem lehet. A rendszeres kapcsolat hiánya, a külföldi lemezek, házi stúdiók, a disco klubok felé terelik a pop, közönségét. Ez az az út, amelyet a legjobb zenekarok választottak, de nem valószínű; hogy a hazai sikereket emeli. S mivel a külföldre utazók helyett a Nemzetközi Koncertigazgatóság és az ORI nem hoz neves külföldi együtteseket, a műfaj nem művészetté, hanem rádiós-magnós szórakozássá válik.

1975-ben a hazai zenekarok elindítottak egy folyamatot, amit később ugyanezek - vagy utódai - a hazai zenekarok szívtak meg. Tehát a magyar bandák elkezdtek külföldre járni, ezzel kinyitottak egy kaput. Távollétükkel hatalmas űr keletkezett a belföldi koncert-piacon. A kapu azonban nyitva maradt és pár évvel később ugyanitt araszoltak be egymás után a külföldi világsztárok, melynek következményeként folyamatosan zuhanni kezdett a magyar együttesek iránti érdeklődés. A fagyi visszanyalt, de ki gondolta akkor még, hogy így lesz? 

A nagy zenekarok inkább a komolyabb bevételt hozó külföldi bulikra koncentráltak, a kicsik meg sehogyan sem tudták kihasználni a lehetőséget, klubozhattak akármennyit, 100-200 nézőnél több sehol sem jött össze. Ment a Pártvezetés által támogatott tingli-tangli muzsika, vagy az évek óta erőltetett polbeat, de nem ezek kellettek a fiataloknak. 1975-ben elindult ugyan a Piramis együttes, de átlagos zenéjükkel nem tudták megszerezni a szakma, főleg a közönség szimpátiáját. Túl nagy volt a csend, valaminek történnie kellett végre! 

Szóval ott van, az a giga nagy unalmas üresség - miközben van bőven önként jelentkező -, mindegyik szürke, mint egy novemberi hétfő reggel. A rendezőiroda igyekszik letolni a még megmaradt rajongók torkán az erősen hátteres LGT-t, a kiöregedett Bergendyt, vagy az Apostolt, esetleg az új, de semmi extrát nem nyújtó Kati és a Kerek Perec együttest minden siker nélkül. Hiába ontja a slágereket az M7-es, vagy az Universal zenekar, hatásuk sincs a fiatalokra, még a Neoton is csak 1977-től válik meghatározó zenekarrá. Létezik ugyan az Omega, meg a Fonográf, de ezek meg olyan társaságok, akik folyamatosan idegenben játszanak.  

Szóval a hazai popiparban hatalmas a pangás, mindennek a legalján vagyunk és ekkor jön el az a pillanat, amikor megjelenik egy félperces felvétel a TV-Híradóban (!!!). A hazai tömegek előtt teljesen ismeretlen Piramis együttes lengyelországi koncert turnéjáról láthatunk apró részleteket. Adott egy Led zeppelin féle magyar rock-formáció és zúzza a kőkemény ritmust, és nem csak úgy néznek ki, mint a nyugati sztárok, hanem úgy is szólnak. Som Lajos nagyterpeszben, Závodi Janó dús fekete rőzsével hanyagul hátra dől, Révész Sanyi pedig úgy lebeg, hogy a közönség megőrül tőle. Itthon egy szempillantás alatt megváltozik minden. Egyszerre kavarodik fel az ország könnyűzenei állóvize. A hirtelen jött sikerről nem eleinte nem mer írni egyetlen újság sem, annyira gyorsan történik minden, hogy a hatalom se tudja, hogyan viszonyuljon az új őrülethez. A Piramis legénységét a sajtó felől várakozó csend veszi körül, de a parkok, kultúrházak azonnal követelik maguknak a zenekart. Újra beindul az élet az Ifiparkban!

Hajnal Gábor – a Piramis akkori menedzsere – meséli, hogy Pécsen volt egy ifjúsági ház, ahol a banda szívesen fellépett volna, de olyan bandákat, akik nem hoznak közönséget, nem szívesen engedtek be már akkor sem, így elutasították a zenekart. A Híradóban megjelent bejátszás után azonban fordult a kocka és már másnap reggel jelentkezett a szervező, hogy jöjjenek, majd egy óra múlva megint telefonált, hogy minden jegy elkelt, legyen aznap kettő koncert és nem telt el egy nap már a harmadik fellépést akarták kierőszakolni a zenekartól. Szóval az ínséges idők után 1976-ra felpezsdült az élet. De amíg a sajtó nem nyeri vissza az eszméletét, örüljünk annak a néhány unalmas írásnak, ami ebben az évben végre már megjelent a Parkkal kapcsolatban. A cikk a Tükör újságban jelent meg.

Hűvös, nyári este. Budai Ifjúsági Park. A belépőjegy ára tíz forint. Most nincs sorban állás, hely akad bőven. Kétszáz wattos erővel harsog az El Bimbo, a beszéd felesleges. Lányok, fiúk párosával, és csak nehezen oldódó majom szigetekben. Ketten táncolnak, húszan nézik, százan csak hallgatják a zenét. A bangó az új tánc; néhányan ezt járják: körbe forogva csípőjüket ütik össze. A többiek ácsorognak, üldögélnek, ténferegnek. Rágógumi, coca-cola üvegből és söröskancsóból, zsíros kenyér uborkával egynyolcvanért. A könyvpavilonnál magányos fiatalember nézelődik. A hangszóró felhívására egy kisebb csapat a játékterem felé tart. Sakkot, asztali focit kölcsönözni is lehet. Az együttes népszerű tagja szólózni kezd, most mindenki őt figyeli, a táncolok is leállnak. Hűvös nyári este, 7 óra a Budai Ifjúsági Parkban.

Azt hiszem, így már érthető, hogy a rockzenére kiéhezett "tömegek" egy El Bimbo koncert után milyen érzéssel kódoroghattak haza, bár szerintem a zenekar neve alapján egyetlen rocker sem látogatott ki aznap a Parkba. Ha finoman is, de a cikk írója megemlíti, hogy erre a produkcióra nincs érdeklődő. Ilyen volt a KISZ által támogatott kultúra és nívó emelés. Csoda, hogy fogyott a nézőszám?

A következő írásban az Esti Hírlap kissé maradi újságírója azon morfondírozik, hogy a külsőségek milyen erővel rontják a minőség értékét, de mielőtt beleszállnánk a vitába, olvassuk el figyelmesen:

Az alkotmány ünnepe alkalmából három reprezentatív popzenei rendezvényt is tartottak a fővárosban. Minden bizonnyal emlékezetes marad az augusztus 19-i Omega-koncert a Kisstadionban, amely zsúfolásig megtelt rajongókkal. A program első felében a Karát nevű (NDK) zenekar játszott — műsorukban csak a dobos zöldre festett arca jelentett némi eredetiséget; a sramlizene rockos hangvételű feldolgozásával szemben egyelőre a műfaj még ellenállást mutatott. De mi minden nem sűrűsödött Omegáék egy órájába? A színpad szélén felállított pirotechnikai csodákból görögtüzek, sziporkaesők záporoztak. Vulkánkitörés-szerű füstgomolyagok közé kerültek a zenészek, hogy alakjuk komor hegycsúcsokként bukkanjon elő. Színes, röppentyű üstökösök szálltak a közönség sorai közé, csinos lányok hatalmas léggömböket eregettek, amelyeknek imbolygását reflektorcsóvák követték. És dobszóló közben forgott a dob, kezelőjével együtt, s az orgonista, kezében lobogó fáklyával, Poseidon szigonyával — ki tudja pontosan miért — ledöfte a lovagi köpenybe burkolódzott szólógitárost. Végezetül a kulisszák közt kifeszített hatalmas vásznon színek és betűk izgalmas kavarodása hirdette, hogy az Omega a legjobb. Persze, zene is volt. Egészében véve inkább gyengébb színvonalú, mint élvonalbeli együtteseink hasonló produkciói. Jó pillanatokat Benkő László szintetizátorszólója szerzett, valamint Molnár György és a vendég Szűcs Antal Gábor együttes gitárjátéka. Nem esik jól az egykor valódi fiatalos életérzéseket szinte elsőként tehetségesen megszólaltató zenekart cirkuszi mutatványosokként viszont látni, de a legszomorúbb, hogy sikerül elfogadtatniuk valódi értékként ezt a produkciót izgalmas, jó zene helyett, amelyet egy rock-hangversenytől elvárunk. A 16 ezer fős tömeg még a Keletinél is agresszíven kiabálta a reklám jelszót: "az Omega, az Omega a legjobb", akár ha futballmeccsről jönnének, s valóban; a bajnokcsapat megéljenzése és a zöld-fehér lobogók sem maradtak el, mintha mindez olyan jelentős lenne, amiért érdemes az utcára vonulni. Nem értjük, mi szükség ilyen átlátszó tömegszuggesztióra, amely a csillogó üresség, igénytelenség érdekében befolyásolja a közönséget.

Szóval… Az Omega gyengécske zenéje, amit a túlságosan gazdag látványvilág takar el... Az Omega pontosan azért élte túl a komolyabb kríziseket, mert olyan műsort volt képes produkálni, amit mások nem. Az Omega rengeteget járt külföldre és a begyűjtött tapasztalatokat itthon kamatoztatta. Magyarországon a látványvilágra sosem volt pénz, ettől is különleges volt a Benkő csapat és nem csak különlegessége, de a technika is a többiek fölé emelte a zenekart. Azóta bebizonyosodott, hogy a kiegészítő elemekre igenis szükség van, sajnos ma már nem elég a jó zene. Itt azonban azt is meg kell jegyeznem, hogy  az eladhatósághoz, a mai zene látvánnyal szembeni háttérbe vonulásáról az Omega is sokat tett. Ma már az sem számít, hogy ki van a színpadon, hogy tud-e zenélni, kizárólag a látvány.

Huszadikán a Budai Ifjúsági Parkban a Lokomtív adott vérbeli rockhangversenyt, majd másnap délután a Mini és a Bergendy zenekarok léptek fel a tabáni popfesztiválon, mely az I. kerületi Tanács jóvoltából nemzeti ünnepeink szép hagyományává lett. Török Ádám együttese megszokott, kissé túl megszokott jó formáját nyújtotta, új, nagyon tehetséges fiatal dobosuk, Balogh Jenő és Németh Alajos basszgitáros emelkedett ki egy-egy szép szólóval. Bergendyék programja nagy részét filmszalagra rögzítette a Televízió, s a következő Egymillió fontos hangjegyben sugározzák majd. Ami kimaradt a felvételből: Suppé nyitányának nagyszerű megszólaltatása; elemében volt itt a hat kiválóan képzett muzsikus. S hogy mennyire komoly a darabválasztás, mennyire az együttes új, átgondolt koncepciója, azt a nyitányt követő daraboknak a klasszikus kamaramuzsika hagyományait követő szép kidolgozása bizonyította. Kitűnő tenorszaxofonszólót hallottunk a zenekarvezetőtől, s tetszett a két szólógitár párbeszédére épülő zenekari darab. Kár, hogy a forgatás akkor kezdődött, amikor a zenészek egy hosszú dobszóló alatt mindenféle maskarába öltöztek — igaz nem minden önirónia nélkül — s könnyebb slágereiket kezdték játszani.

A sajtó tehát a Piramis őrületről kitartóan hallgatott, de legalább írt a popzenéről. Ez akkoriban nem volt annyira természetes. Az LGT kifejezetten utált a Parkban fellépni, mert az fizetőssége miatt éppen hogy elérte a fél házat. A Bergendy bármilyen jó banda is volt és bármennyi műfaj változást is élt túl. az utolsókat rúgta. 

Folytatjuk… 

Készítette: Fiery

Foto: Urbán Tamás (Fortepan)