Cikipédia 15/10 - Kik azok a csövesek?

Illyés Gyula jelentette ki egyszer, hogy "amelyik fiatal nem lázad, az hülye" igaza van, mert amióta világ a világ, a fiatalok aránylag tisztán, naivan látják koruk gyengeségeit, problémáit, de ezek felismeréséhez is el kell érni egy bizonyos kort. Azonban feltehetjük a kérdést, hogy milyen forrongás az, amikor valaki átoperáltatja magát, vonat alá ugrik, betép, vagy jobb esetben kimegy az utcára feltartja a forgalmat, esetleg egy múzeumban műtárgyakat öntöz levessel. Ezek nem válaszok semmire, csak újabb problémák generálása. Gondolkodó lázongók kellenek, akik a világ megmentése nevében nem csak magukra gondolnak. Ebben az elmélkedésben azonban nem róluk lesz szó.

Mi is változtatni akartunk a világon, de nem öncélúan. Az alábbiakban inkább azt mesélem el, hogy mi miként éltük meg a magunk lázadását, mit éreztünk, miért öltöztünk, viselkedtünk úgy, ahogy, Mit jelentett csövesnek lenni az akkori felnőttek szemében és mit jelentett nekünk lázban égő nemzedéknek. Hátha legalább egy fiatal elolvassa...

Csillag leszel...

Mi is lázadtunk, mint apáink, sőt nagyapáink a maguk idejében, de rájöttünk, hogy a dumát tettekkel kell felváltani. Aki nem adta fel, az így lett orvos, kutató, mérnök, cégvezető, újságíró, sportoló, vagy művész. A magunk göröngyös útját megjártuk, de sosem az volt a célunk, hogy "ha nem úgy van, ahogy akarjuk, akkor inkább kiszállunk". Ez fel sem merült.

Apáink pajeszt és hosszú hajat növesztettek és a beatzenébe rejtett szövegek tanításain cseperedtek fel, de ehhez az kellett, hogy 1956 után lazuljon a gyeplő. Ennél többet nem tehettek. Nekünk még könnyebb dolgunk volt, mi már egy fokkal szabadabban a rockzenén keresztül szívtuk magunkba a csöves létformát, amivel felhívtuk a visszásságokra a figyelmet.

Az akkori (1970-1980-as) fiataloknak szóló havilap, az Ifjúsági Magazin foglalkozott először a témával, majd a jelenséget elkezdte boncolgatni az összes országos napilap is - ez volt korunk internete -, korunk legnagyobb politikai lapjai. Ezek után a vidéki nagy napi-, és hetilapok hírei szintén a mi lázadásunkról szóltak. Persze azt mondtak, amit akartak, mert mi már csak elvből sem olvastuk ezeket a termékeket, maximum a sportrovatot. A hullám nem állt meg az első gátnál, eljutott a legnagyobb hatalomig, a tévéig. Persze sosem a lázadás volt a téma, azt nem akarták megérteni, inkább csak lekicsinylően "csöves helyzetnek" jellemezték. A legnépszerűbb műsorokban kapott - általában negatív - szerepet a csöves téma, mint a Családi kör, az esti TV Híradó, vagy a Kékfény című bűneseteket taglaló műsorban. Pedig mi az öltözékünkkel tüntettünk mert megértettük a rockzene üzenetét, miközben csak jól akartuk érezni magunkat. Többen közűlünk talán még azzal sem volt tisztában, hogy ez egyfajta LÁZADÁS.

Szabadnak születtem...

A "csöves" nevet a '70-es években, de még a '80-as évek elején is büszkeségnek számított viselni - még ha meg is vert érte a rendőr -, de akkor a rockereket hívták csövesnek. A diszkós "szépfiúk" a digók voltak, ők nem lázadtak, nekik minden jó volt úgy, ahogy, de az egy másik történet. Maradjunk a csöveseknél, akik a nevüket a szűkre varrt csőszárú nadrágról kapták, ami minél megviseltebb volt, annál menőbbnek számított.

Emlékszem, minden nap varrtuk a Trappert, vagy a kínai farmert gyári cérnával - mert az nehezebben szakadt el - mielőtt elindultunk volna a térre, vagy a koncertre, hogy aztán hazaérés előtt egy éles olló segítségével leráncigáljuk magunkról, hogy a szülők ne lássák meg. Egyszer a barátomat mégis meglátta az apja ebben a szűkre szabott gatyában és szíjjal úgy megverte, hogy az másnap iskolába sem ment. Ő azzal lázadt, hogy utána ugyanúgy varrta a nadrágját, mint azelőtt, csak már az otthontól jóval messzebb öltözött vissza "jógyerekbe". A csöves nadrágnak olyan szűknek kellett lennie, hogy még a belebújás is kínvallatással ért fel, de akkor fontos volt, hiszen a hovatartozásunkat prezentáltuk. Ez a cucc képviselte a nem létező szabadságot.

Természetesen a csöves gatyához járt még a Tiszacipő, vagy ha úgy jobb a dorkó, nyáron az alföldi papucs - klumpa - és hogy még jobban emeljük a látványt mindig kiloptunk egy kockás inget a fater szekrényéből. A kép akkor vált véglegessé, ha megfelelően hosszú hajat is növesztettünk. Ha mindezzel meg voltunk, már csak a zenekar nevekkel telefirkált szimatszatyor (gázálarctáska) kellett a vállunkra és meg volt a csöves életérzés. Szóval két fogpiszkálón lógott egy hat számmal nagyobb felnőtt ing, ami felett lobogott a vállig érő haj. Szabadnak éreztük magunkat és tényleg komolyan gondoltuk, hogy a zenekarok nekünk énekelnek, a mi problémáinkról és felnéztünk rájuk, ha megmondták a tutit a rendszerről, az iskoláról, a munkahelyről, a főnökökről vagy a hülye szomszédról. És ebbe a puttonyba belefért egy hangyafingnyi romantika is.

Nagyvárosi farkas...

Akkoriban a valós problémákról nem illett beszélni. Hivatalosan minden szép és jó volt. Otthon a családban is, ha hasonló témák kerültek szóba, mindig halkabbra fogták, nehogy bajuk legyen. Bezzeg a rockzenészek! Ők aztán nem kíméltek senkit és nekünk ők elérhetetlen - nem úgy, mint a lányoknak - istenségeknek számítottak. Mi tátott szájjal bámultuk a magas színpadon álló "minden gondolatunkat ismerő" zenészeket. Csoda, hogy ők voltak a példaképeink, amikor a szüleink, a tanáraink, a rendőr, a szomszéd néni, Lakatos bácsi a hetedikről, a kövér közértes, a villamoskalauz, de mindenki, aki legalább három évvel előttünk születtek csak kioktatott bennünket? Kit érdekelt, hogy szinte minden - ami a színpadról lejött - hazugság volt, ha végre bele kiáltotta egy felnőtt a mi legtitkosabb gondjainkat a mikrofonba?

De térjünk vissza a csöves kérdéshez. Sokan lepattantak otthonról és amíg el nem kapta őket a rendőr csövezésért, közveszélyes munkakerülésért (KMK), lent csöveztek az aluljáróban, játszótereken aludtak, vagy az óvoda, iskola udvarán. Ezek a fiatalok általában intézetekből, vidékről, vagy az otthoni rossz körülmények elől szöktek el. Ők voltak kevesebben (kb 5-10%), mégis ők voltak az igazi csövesek. Mi, a normális családban nevelkedettek csak az életérzést kölcsönöztük. A csövesek többsége otthon aludt a kisszobában, rendesen járt suliba, vagy dolgozott az elvárásnak megfelelően. Az iskolában a farmert eltakarta az a sötétkék iskolaköpeny, de délután a térre, vagy este a koncertre már csöves üzemmódba kerültünk.

Aluljárók fia...

Előttünk akkoriban két út rajzolódott ki. Vagy digók leszünk élre vasalt nadrágban, csinos ingben, oldalra fésült rövid hajjal  rázzuk magunkat a diszkóban, úgy teszünk, mintha nem létezne probléma, vagy megértjük az őszinte kőkemény rock által üzent problémákat. A digókkal - vagy diszkó patkányokkal - látszólag nem volt baj, mert ők úgy öltözködtek, ahogy a jó gyerekektől elvárták, még ha sokszor erőszakosabbak, gátlástalanabbak is voltak nálunk. Számtalanszor megtörtént, hogy bárki is volt a kezdeményező, egy utcai verekedésnél a zsaruk nem őket vitték be az őrszobára. 

A sajtó teljes erőbedobással foglalkozott a csöves jelenséggel. Gyalázták a külsőnket, rendőröket küldtek kedvenc tartózkodási helyeinkre, ideológiákat gyártottak. Nem tudtak mit tenni velünk, talán túl sokan voltunk. Neveztek minket koszosoknak és büdöseknek, voltunk szakadtak, Minarik-kabátosok, blahások, aluljárólakók, később magyar punkok. Sehogy nem illettünk a rendszerbe, de pont ettől éreztük jól magunkat. Ez volt lázadásunk lényege.

Mivel nem úgy öltözködtünk, mint normális embertársaink, ezért különböző címeket osztottak ránk. Azt mondták rólunk, hogy a társadalom perifériáján élő, felelőtlen, problémás viselkedésű, fiatalok vagyunk, akik csak a mának élnek, szipuzunk, iszunk, és közülünk sokan bűncselekményekre is kaphatók. Igen, ez volt az általános nézet, pedig mi csak élvezni akartuk a fiatalságunkat, érteni a világot, amiben éltünk, de ez nem tetszett a felnőtteknek. Féltek tőlünk. Azt gondolták, hogy mi majd tönkre tesszük az ő nehezen felépített szocializmusukat.

Apáink útján...

Azért ez is elgondolkodtató, hiszen apáinkról beszélünk, a "valamikori lázadókról", akik 1966-ban összefogva a tánczene ellen szavaztak egy Illés nevű zenekarra, bunyóztak a téren, a koncerten, vagy korábban tiltott twistet táncolták. Ezek az emberek a '70-es évekre felnőttek, kihűltek, megsavanyodtak, vagy rájöttek arra, hogy felesleges bármiért is harcolni, ők csak egy pont egy tintapötty az univerzumban egy Föld nevű bolygó legapróbb szegletében. 

Mindenesetre, ahogyan őseink, mi is szép lassan kinőttünk a lázadásból, de amíg a lázban égtünk, nem akartunk sem magunknak, sem másoknak kárt okozni, csak megérteni a körülöttünk forgó világot. Ma már értjük: Nem körülöttünk forog...

Most következzék néhány példa arról, hogy az emberek mit szűrtek le akkor a csöves kérdésből. Ezek az írások 1979-ben, az Ifjúsági Magazin hasábjain kaptak lehetőséget:

Kik azok a csövesek?

"Ha az emberek a csövesekről beszélnek, munkakerülőkre, bűnözőkre gondolnak, akik keresztet, kilós lakatot, pengét hordanak a nyakukban és biztosítótűt a fülükben. Ilyenek is vannak köztünk, de ők vannak a legkevesebben. Intézetisek, kallódó gyerekek, akik szakképzetlenségük miatt nem tudnak, de nem is akarnak munkát vállalni. Meglógtak otthonról, nincs lakásuk, csöveznek, lejmolnak, isznak, és ahol lehet, botrányt kavarnak. A csövesek ennél több rétegre oszlanak. Vannak az "úri" csövesek, akik csak divatból járnak csövesen, ők gazdag szülők gyermekei. Sokan vannak, akik csak a koncertekre öltöznek fel csövesen, mert otthon nem engedik úgy öltözködni őket. ahogy szeretnének. Ők azok a csövesek, akik koncert után hazamennek és úgy élnek, mint annak előtte. S végül vannak azok - szerintem a legtöbben -, akik se nem büdösek, se nem koszosak, otthonuk, zsebpénzük van, de akik elégedetlenek azzal, ahogy élnek, s ez ellen lázadnak"

DAC

"Mi csövesek szakítunk a társadalom szokásaival, rendjével. Ez elsősorban az öltözködésünkben nyilvánul meg. Ez a dac jele mindennel szemben. Van egy kedves tanárom, akinek már többször elmagyaráztam a csövesség lényegét, mert nem értette. Egyik alkalommal azt mondta: - Jó, akkor én most kiveszem az ingem a nadrágból és leszakítom a zsebét. Ettől én már csöves vagyok? - Hát nem - feleltem -. mert az embert nemcsak a külsőből ítéljük meg. A lényeg a belső tulajdonságok, a gondolkodásmód. Ha a nyolcadikos kislány kimegy a nagypapa fehér ingében a koncertre és azt gondolja, hogy igazi csöves, téved. Soha nem lesz igazi csöves, hacsak nem kerül olyan társaságba, amely befogadja és elmagyarázza neki a csövesség lényegét. Szóval, az igazi csövesek eszméikben is csövesek maradnak."

Mi ellen lázadnak?

"Ezek a fiatalok szeretnének mások lenni, mint a felnőttek. Ugyanis a felnőttek világában a csövesek viselkedésénél sokkal súlyosabb problémák vannak. A mai fiatal hamar észrevette, hogy nem talál a felnőttek között megfelelő példaképeket. Hisz a munkahelyen azt látja, hogy főnökei munkaidőben a maszek építkezésen dolgoznak vagy dolgoztatnak, hogy a kétes eredetű pénzből nyaralót, kocsit vásárolnak. Ez az, ami ellen a csövesek lázadnak. Ez a világ nem kell nekik, másképp szeretnének élni. Viselkedésükkel, öltözködésükkel azt akarják kimutatni, hogy nem azonosulnak ezekkel a felnőttekkel. Ha ilyen szemszögből nézzük a csöves problémát, nem is képviselnek olyan rossz elméletet."

Nagy családot alkotunk

"Nem a világ végén lakom, nem is egy faluban, hanem városban, méghozzá megyeszékhelyen. De ez mit sem változtat a lényegen! Mert tényleg nincs egy hely. Tehát mi marad? Megkeresem a bandát és együtt csellengünk. Elmondjuk az aznap történteket, mert nekik el lehet mondani. Ők türelmesen végig hallgatják, nem úgy, mint otthon. Mert otthon mi van? Kislányom, olyan fáradt vagyok, hagyjál! Vegyél ki egy húszast, menj el moziba, vagy bánom is én! És már meg is van a magyarázata annak, hogy miért lesz csöves valaki. Hát ezért, mert ő mindenhol csak mellékszereplő. A szüleit sem érdekli, hogy merre megy, mit csinál. Ezért elindul, csak úgy csavarog, találkozik a bandával, jól megértik egymást, és máris eggyel több csöves lett. Így alakul ki lassan egy új társadalmi réteg. Mi egy nagy családot alkotunk, ahol mindenki mindenkinek tűztestvére, s ez egy állati jó dolog.

Tanmese

"Miskolcon a Tanácsköztársaság lakótelepen volt egy klub az egyik ház pincéjében. Ez a helyiség nem kellett senkinek, ezért valaki egy magnóval és a haverjaival klubot csinált. Mindenki megnyugodott. A szülők, mert tudták, hol van a gyerekük, a járókelők, mert nem jár annyi rossz ki­nézetű gyerek az utcán, és nem utolsósorban a fiatalok, akiknek volt hova menniük. De állítólag hangosak voltak, és a klubot azzal az indokkal, hogy másra kell, bezárták. Aztán 3-4 hónap múlva kellett is. A házban festettek, és délután a festők ott pihengettek. Azóta csak ígérgetik, hogy a helyiséget a fiatalok visszakapják. Tehát a társaság az utcára került, s az emberek azonnal a hatóság hiányát kezdték emlegetni. Az osztályfőnökök pedig, ha megláttak valakit az utcán, azonnal a szülőkkel akartak beszélni, mondván, a gyerekük rossz társaságba keveredik. Eddig a tanmese, de érzékelteti, miért vannak, és hogyan születnek a csövesek."

Egyforma bánatok

"Nem vagyok csöves, sőt bátran állíthatom digóságomat. Mégis egyek a gondjaink. Ugyanazok a problémák keserítik az én életemet is. Csak a csövesek a koncertekre, az aluljárókba menekülnek, én a jól öltözöttek közé. De én is lázadok a magam módján. Csak nem szeretem a céltalan ácsorgást, az őrjöngést. Már extázisba sem tudok esni. Én az Omegát szeretem, ők a jövőről énekelnek, arról a jövőről, amely oly bizonytalan. Én őket szeretem, mások a Piramist. Ízlések és pofonok... A csövesek gyűlölnek minket, a digók pedig a csöveseket nézik le. Pedig egyforma bánataik vannak."

Melós szemmel

"Én éltem a csövesek között, és most is jó érzéssel gondolok rájuk. Segítik egymást, törődnek a másikkal. A Piramissal, az Omegával kapcsolatba hozni őket csak annyiban lehet, hogy ott vannak minden koncerten. Legalább egy időre feledni a problémákat. Kérdezhetik tőlem, ha olyan jó a csövesekkel, miért nem élek most is közöttük? Azért, mert elmúltam 18 éves, és meló után már nem megyek közéjük. Most már össze tudom hasonlítani a két életformát, a csövest és a melóst. Dolgozónak lenni ebben az országban valamikor érdem volt. Ma már eljutottunk oda, hogy szégyen, ha az ember csak melós. Itt, a munkahelyemen nekem is észre kellett vennem, hogy az emberekben nagyon sok a rossz szándék. Néha teljesen úgy viselkednek, mintha a legnagyobb ellenségek lennének. Itt, ahol most dolgozom, nagyon ébernek kell lenni, nehogy tönkre tegyenek! Ne én legyek az utolsó, ne használjanak ki! Hogyha valaki nem dolgozik, az nem számít. Ez harmad- vagy negyedrangú kérdés. Minden attól függ, milyenek az összeköttetések! Miért lázadnak a csövesek? Éppen az ilyen igazságtalanságok ellen! Ők másképp akarnak élni."

Miért vannak?

"Nem igaz, hogy csak a zenéről tudnak beszélni! Ha meghallgatná őket valaki, akit bizalmukba fogadnak, akkor kiderülne, hogy széles a látókörük, de a zenén kívül csak kevés dolog köti te őket, mert nem hozzájuk szól. Legszívesebben a vitafórumokra járnak. Sok a megválaszolatlan kérdés bennük, de az a tapasztalatuk, hogy ezekre a kérdésekre nem is nagyon igyekeznek választ adni az illetékesek. Valószínűleg azért, mert félnek szembenézni a tényekkel. Azt például már tudomásul veszik, hogy vannak csövesek, de arról hallgatnak, hogy miért vannak? Megmondom, azért vannak csövesek, mert nagyon hiányoznak a fiataloknak az őszinte emberi kapcsolatok. Én például már nem is emlékszem, mikor beszélgettem hosszabban anyámmal. Vagy neki nincs ideje, vagy én nem érek rá. De rájöttem, nem is érde­mes várni ezekre a beszélgetésekre. Egy ötvenest vagy százast hamarabb megkapok, mint 10 percet anyám életéből. Pedig szeret engem. Ez fix. És akkor mi van azokkal, akiknek a családi körülményei rosszabbak? Azt hiszem, az is nagy baj, hogy ma már egy sereg intézmény foglalkozik az ifjúsággal, mint egésszel, de külön-külön az egyénekkel szinte senki. Különben én már megszoktam, hogy mindent a saját elképzeléseim szerint csinálok. Idő előtt önállóvá lettem. Kényszerből. Mert nem volt kitől tanácsot kérnem. És nem vagyok egyedül. Tízezer, százezer társam van."

Túl nagyra nőttél...

A hetvenes évek első felének álmossága, csendessége után ez a nyíltság, szabadszájúság, ez a követelő, számonkérő, zabolátlan hang váratlanul érte a társadalmat. Az intézmények, az ifjúsági szervezet, a felnőttek egyaránt értetlenül álltak a kibontakozó új jelenség előtt. Szerintük a fiatalok mindent megkaptak, amire szükségük volt, s igazán nem volt, nem lehetett okuk az elégedetlenségre. Az első reakció ezért is volt egyértelműen az elutasítás, az elbagatellizálás. A rendbontás csak egy szűk rétegre korlátozódik, s ezek a fiatalok többségükben "bűnöző arcúak" - mondták az illetékesek is -, így született meg az a leegyszerűsített, egyoldalú kép, amiről a bevezetőben már szó esett. Az elkövetkező évek fejleményei azonban nyilvánvalóvá tették, hogy a csöves problémát nem lehet egy indulatos mozdulattal elintézni, nem szabad csak bűnügyi kérdésként a rendőrségi esetek közé sorolni. Foglalkoznunk kell vele, elemeznünk kell, mint bármely más társadalmi jelenséget, mert az "ifjúsági probléma" mögött természetes társadalmi feszültségek, feloldatlan ellentmondások, generációs ellentétek rejtőznek.

A bolond levele a fiúnak...

Mi szerettük a csöves életformát és szerettük a nekünk szóló őszinte- kőkemény rockzenét, ha kellett bárkivel vitatkoztunk a magunk által kialakított eszmékért. Mi - a többség - akartunk dolgozni és akartunk tanulni, de bántott az a rengeteg ostobaság, ami elárasztotta a világunkat. A rendőr megvert, mert hosszú volt a hajunk, a tanár körmöst adott, ha az órán nem figyeltünk, a szülő megütött, ha rossz jegyet kaptunk és mégis emberek maradtunk. Akármennyire egyedül éreztük magunkat, a maga módján és szerepkörében mindenki velünk foglalkozott, a sajtó, a Párt, a KISZ, az iskola, a munkahely a rendőr és a szomszéd is.

Jó volt csövesnek lenni, társainkkal megvitatni fontos dolgokat, megbeszélni komoly filmeket, kitalálni a kétértelmű dalszövegek árnyékban meghúzódó értelmét. Jó volt olvasni, zenét hallgatni és jó volt megtudni a világról, hogy nem körülöttünk forog, mert így már értjük - nem megértjük - az igazságtalanságokat. A problémát megoldani akartuk és nem elmenekülni előle. Kik voltak azok a csövesek? A mai definícióval ellentétben gondolkodó fiatalok voltunk, akik hanyag külsőnkben ugyan hasonlítottunk, de belül mindegyikünk más értéket hordozott, mert a polgárpukkasztó öltözék mögé rejtett tudás volt a mi lázadásunk…

Írta: Fiery

Foto: Fortepan (1984)

A képen (illusztráció) felismerhető Sipos Péter (Irigy Hónaljmirigy, Triász) és Walde Tibor (Dock Rock)