Egy élet a színpadon - Charly Nice

Ma lenne, március 10-én Charly Nice (Horváth Károly) születésnapja, és ahelyett, hogy együtt ünnepelnénk, inkább nyelünk egy nagyot elszorult torokkal, mert ő már nincs köztünk. Charly egy roppant kedves, intelligens ember (volt). Életem eddigi egyik legérdekesebb interjúját készítettem vele. Izgalmas gyerekkor, és regénybe illő kalandos élet. Charly többször is megjárta a poklot, de néha azért eljutott a mennyországba is az angyalok közé, hogy végleg köztük maradjon. Vérbeli úriember volt, akit nem lehetett nem szeretni. Sajnos ideje korán hagyott el bennünket, pedig tudom, még rengeteg mondanivalója lett volna. Úgy érzem, kötelességem közre adni a vele készült interjút - amit már soha nem fejezhetünk be -, mert ő is így akarta volna! (Fiery)

Az emlékek viharában

Ahogy hallgatom - és jegyzetelem - a diktafonból Charly szavait, mondatait, egy magányos könnycsepp csordul végig az arcomon. Nem vagyok túlságosan érzelgős típus, és Charlyt is csak másfél éve ismerem, mégis a lénye nagyon közel került hozzám. Sokszor rám tör az érzés, hogy itt ül szokás szerint velem szemben, és hihetetlennek tűnő történeteit meséli, aztán egy hirtelen fordulattal a legbelsőbb terveibe avat be, majd a családjáról, barátairól mond valami érdekeset, szeretetteljeset.

Látom, ahogy utolsó beszélgetésünkkor a lakásán ott fekszik a szoba közepén egy nagy hangszertartó dobozban kiterítve a szaxofon - mert a találkozó előtt egy kicsit fújt -, az asztalon üdítő, és sütemény, amit egy órával a találkozásunk előtt frissen vásárolt a közeli cukrászdában. Látom, ahogy a szépen felújított konyhában készíti magának és nekem az általa annyira megszeretett "törökös kávét". Forralja a vizet, miközben háromkanálnyi nagyon finomra darált kávéport szed az egyik, majd a másik pohárba, rá a forró víz, és bele a cukor igény szerint. Megvárjuk, amíg iható állapotba kerül a frissítő nedű, majd a hűvös ellenére kikísér az erkélyre, ahol én pofátlanul rágyújtok, ő pedig kedvesen magyarázza, hogy a lánya is itt szívja, majd felnyit egy - a korláton lógó magányos - zsebórának tűnő aprócska hamutartót. Amíg én vígan pöfékelek bele a nagyvilágba, és szürcsölgetem az érdekes, ám de finom kávét, ő mesél. Mindenről, és mindenkiről megvan a véleménye, és az a helyzet, hogy nagyon is tisztán látja a dolgokat. Szeret mesélni, de egyáltalán nem terhel túl, sőt ilyenkor inkább beszélgetésbe váltunk. Érdeklődő, mindent megjegyez, amit hall és mindent a helyén kezel. Charly bizonyítja a nyugati kultúrát (Dortmundban élt, és évtizedeken keresztül járta a világot), amit magába szívott.

Egy rövid barátság története

Először egy Triász koncerten találkoztam vele, ahol az akkori legnagyobb slágerét énekelte (Nem vigyázol rám) Kálmán Gyuriékkal óriási sikerrel. Egyből beleszerettem én is a nótába, és nagyon szimpatikus volt maga az ember is. Az a szerénység, tisztelet, szeretet, és az a zenei tudás azonnal leköszönt a színpadról. A találkozás előtt Jankai Béla már annyit mesélt nekem, hogy milyen jó is ez a Wastaps zenekar - amely csapatnak Charly a frontembere volt. Ez így együtt meggyőzött engem, és elmentem a következő Wastaps koncertre.

Én inkább rocker beállítottságú vagyok, de az a funky, az a jazz, az a blues, amit és ahogy játszottak a színpadon, mindaz alátámasztotta Béla szavait. Charly pedig lehengerlő volt. Szépen, és nagyon jól énekelt. A szaxofonnal úgy bánt, mint egy királynővel. A koncert után odaléptem Charlyhoz, és elkezdtünk beszélgetni, ez alatt a rövid idő alatt őt közvetlen, kedves, és türelmes embernek ismertem meg. Elkezdtünk facebookon írogatni egymásnak, kiveséztük a hazai és a külföldi zenei világot, és kiderült, hogy rengeteg dologban azonos a véleményünk, elképzelésünk. Innentől amelyik Wastaps bulira eltudtam menni, én ott voltam, később már Charlyval együtt néztünk el egy- két más koncertre is.

Az interjú beindul

Egy évvel később - tavaly novemberben - pedig feltette a kérdést, van-e kedvem egy hosszabb interjút készíteni vele, mert el szeretné mesélni regényes életét, hátha érdekel valakit. Örömmel vállaltam a beszélgetést, hiszen a vele eltöltött időből egyetlen unalmas percre sem emlékszem, tudtam lesz története bőven. Először a kedvenc Pozsonyi úti éttermében ültünk le, ettünk egy jót, és órákon át csevegtünk. Az interjúra a végén maradt vagy negyedóra, de nem bántuk. Innentől még inkább megsűrűsödtek a közös találkozások, és Charly csak mesélt és mesélt, én pedig ültem, és hallgattam a sokszor filmbe illő kalandjait.

Utolsó találkozásunk egy péntek délutáni - estébe nyúló - interjú volt a Csanády utcai otthonában. Üdítővel, sütivel várt. Mit mondjak, elrepült az idő pillanatok alatt. Búcsúzás közben kérdezte, hogy megyek-e valahova koncertre és amikor mondtam, hogy lenézek a Backstage-be Billre, azt válaszolta, hogy őt is érdekli, menjünk együtt. A Backstage egy zenész találkahely, ezen a pénteken is egy asztalnál ültünk Pataky Lacival (Syrius), Ézsiás Petivel (Historica), és Charly Nice-szal, és a koncert kezdésig Deák Bill Gyulával. Jókat beszélgettünk, Charly egyeztetett Billel is és a Historica csapattal is egy jövőbeni együtt muzsikálásról. Mivel egyéb elfoglaltságunk volt, Charlyval mi ketten nem tudtuk megvárni a buli végét, hamarabb leléptünk. Megbeszéltük, hogy a hétvégén egyikünk sem ér rá, de jövőhét elején mindenképpen folytatjuk az interjút. Elbúcsúzott, megköszönte, hogy haza vittem, kiszállt az autóból. Akkor láttam utoljára...

Annak a fekete napnak a délelőttjén még üzenetet küldött, hogy hova, melyik rádióba kell mennie a héten, ugyanis hatalmas szervezés közepén volt. 2015. március 6-ra készült , amikor barátaival együtt szerette volna megünnepelni a Backstage-ben a saját születésnapját. Tele volt tervekkel, tele volt élettel, a szíve pedig csordultig szeretettel.

Úgy érzem, hogy mindenkinek meg kell ismernie őt, mert ennyivel tartozom neki. A nagy hatalmú, és országos ismertséggel bíró média nem engedte még azt sem, hogy méltó módon emlékezzünk meg róla. Több mint negyven év a zene és a közönség szolgálatában a világ minden táján. Hihetetlenül kanyargós életet élt, mégis olyan ember volt, mint bárki más, neki is volt jobb - rosszabb időszaka, de a szakmában mindenki tudta, hogy ki Charly Nice...

Kőkemény gyermekkor

Eléggé hányattatott gyermekkorom volt, hiszen intézetben nőttem fel. Gyakorlatilag ott a gyerekkórusban kezdődött a kapcsolatom a zenével. Nem azért kezdtem a karba járni, mert annyira imádtam volna énekelni, inkább azért, mert ez felmentett a kötelezettségek alól. Nem kellett menetelni, nem kellett udvari, vagy házimunkákat végezni. A kórus sokkal kellemesebb volt, mint pucolni és takarítani. Hét-nyolcéves voltam, amikor felfedezett az karvezetőm. Úgy érezte, hogy van bennem valami, amit ki kell aknáznunk. Elkezdtek zongoraórákat adni nekem, amitől még csodálatosabb lett az egész, bár akkor még úgy fogtam fel, hogy még kevesebb házimunka vár rám.

10-12 éves lehettem, amikor a Rolling Stones és hasonlóan menő zenekarok számait már le tudtam játszani. Ez így nagyon jó volt, de egy idő után a gitárt még izgalmasabbnak találtam, ezért gyorsan beszereztem egyet. Úgy lett először gitárom, hogy minden hónapban egyszer volt látogatás, a hozzátatozók hoztak mindenféle hülyeséget be, és utána ment a cserebere. Cserélgettünk kolbászt almáért, meg banánt, amit csak lehetett. Én elcseréltem a látogatási kajámat egy ócska kopott gitárra. Elkezdtem játszani iszonyatos módon - kétharmad, meg háromharmad -, amit nem volt nehéz megtanulni. Üvöltöztem, mint a sakál addig, amíg el nem érkezett a mutálásom időszaka. Megijedtem a hangomtól, és saját magamtól is. 14 éves lettem, és egy pillanat alatt abbahagytam az egészet.

Zene nélkül

Kikerültem a zenéből, és elkezdtem aktívan sportolni. Kajakoztam az Újpesti Dózsában. Ez pedig úgy történt, hogy egy szép napon rendőrök jöttek és kiválasztották a kicsit izmosabb kölyköket; te most cselgáncsozol, te most kajakozol. Így legalább ki tudtam jönni az intézetből. Igaz, hogy felügyelet alatt, de kinn voltunk. Az intézetet úgy kell elképzelni, hogy volt egy hatalmas falkerítés, szögesdróttal a tetején. Nem volt sok szabadságérzetünk. Ez az intézet akkor a Vörös hadsereg útja 165-ben volt. Másképp éltünk, mint a maiak, nagyon nehéz volt. Voltunk 370-en, egy hálószobában 50- 60 darab emeletes ágy. Hajnal hatkor ébresztő, reggeli torna, hálórend, haptákban álltunk a simára egyengetett ágy mellett, mint a katonaságnál. Amikor végre minden rendben volt, jöhetett a sorakozó. Felmentünk a nagy ebédlőbe, reggelire cikória kávé, mézes kenyér úgy, hogy a lyukacsokban eltűnt a vaj is meg a méz is, nem laktunk jól, de legalább volt mit ennünk. Reggeli után bezavartak az osztályterembe, megkezdődött a tanítás, ütöttek vertek, a nevelőnek a zsebéből sokszor előkerült a kulcscsomó, de embert faragtak belőlünk.

Szóval elkezdtem kajakozni, de nem találtam igazából a helyemet. Nagyon szőrösödő típus voltam, a mellem olyan volt, mint a majomé, úgy is hívtak ekkor, hogy gorilla, beindult a tinédzserkori depresszió. Valahogy semmi sem érdekelt, ettől függetlenül nagyon szerencsésen kerültem az Árpád gimnáziumba, mert eredetileg azt az évfolyamot nem is akarták indítani, csak a technikumot, de aztán a Ratkó gyerekek annyian voltak, hogy mégis csak elindult a gimnázium. Volt négy osztály egy évfolyamban; A, B, C, D, és negyvenen voltunk egy osztályban. Olyan világfi osztálytársaim voltak, mint Bontovics Kati, Solti Jancsi, a Jékely gyerekek. Ez a suli később életem egyik meghatározó eleme lett.

Alvilág vagy rock and roll

Amikor kikerültem az intézetből, nem találtam sehol a helyemet, se barát, se semmi, lógtam csak a levegőben. Lementem az EMKE aluljáróba, odamentem az egyik galerihez, megkérdezték "hát te meg ki vagy? Mondtam, hogy most kerültem ki a zaciból. - Á, intézeti vagy, gyere, köztünk a helyed!" Így sikerült bekerülnöm - ahogy az intézeti kölkök nagy része - egy olyan alvilági körbe, ahonnan aztán szerettem volna mielőbb kikerülni. De legalább valakik befogadtak.

A szerencse azonban mellém szegődött, mert a gimnáziumban összejöttem ezekkel a srácokkal, mint Jékely Bandi, akivel elkezdtem Villon stílusú verseket írni, és megcsináltuk a Zsibongó vitrinek nevű zenekart. Őrült dalokat játszottunk, olyan szövegeink voltak, mint például; "Szivárványos nyári éjszakákon, elfog mindig egy csodás álom, ó ha újra óvodás lehetnék, és egy szép macskát agyon rúghatnék". Tele volt a kultúrház, ahol először játszottunk.

Az első komoly banda

Gitározgattam, énekelgettem, furulyáztam, és akkor valaki megkérdezte, hogy van egy zenekar, az Artúr Blues Band, nem akarok-e ott énekelni. Lementem, próbát énekeltem és bevettek a csapatba, 16-17 évesek voltunk, John Mayalt, Claptont játszottunk. Beneveztünk egy versenyre is és akkor jazz kategóriában arany diplomát kaptunk. Emlékszem a díjátadón Komjáthy azt mondta, hogy még egy ilyen gátlástalan, szemtelenül kiálló embert nem látott a színpadon, pedig én akkor inkább olyan pirulós, szégyenlős voltam, mint a piros paprika az is volt akkoriban a nevem.

Felfedezett bennünket Margó néni a Bem rakpart igazgatónője és olyan zenekarok mellett volt állandó klubunk ott, mint a Kex, Mini, Sakk matt, de mi voltunk a legkisebbek, a legfiatalabbak. A Bem rakparti koncertjeinkre a Népszabadság is felfigyelt, és annak az újságírója pedig ránk szállt. Történt ugyanis, hogy a pult alatt mérték a vodkát - ahogy akkoriban mindenhol - és ez az újságíró kiszimatolta és megjelent egy cikk, hogy a "gyerek Artúr Blues Band zenekar koncertjén kérek egy kólát vodkával". Ekkor Margó néni azt mondta, hogy gyerekek, egy kicsit várni kell, amíg elül a botrány, mert ebből nagyobb baj is lehet. A mi koncertjeinken nem dübörögtek, meg csápoltak a fiatalok, hanem leültek, csókolóztak, fogdosták egymást, mert ugye a bluesra nem lehetett őrjöngeni. Kovács Péter volt a gitáros, Solti Jancsi a dobos, Zöldi Karcsi a zongorista - aki a tokiói Kodály énekkarnak a zenei vezetője és karmestere. A vége felé már láttuk, hogy egyre többen jönnek megnézni minket a Generál zenekar tagjai, gondoltuk, hogy valakit ki akarnak lopni, hát el is vitték a Jancsikát. Ekkor megroggyant az Artúr Blues és megalakult a Teátrum együttes...

Az első kifelé kacsintgatás

...Én pedig az alakuláskor egyből kiváltam, hiszen elhívtak a Tomastic nevű zenekarba, ami akkoriban Máté Péter zenekara volt, önállósították magukat és az volt a jelszó, hogy megyünk ki Finnországba! Nekünk az még nyugatnak számított. Persze akkor nem tudtunk kimenni, ellötyögtünk egy darabig itthon. Akkoriban az Omega még nem volt olyan nagy dolog, inkább a Syconor, Liversing, Mini, Gemini. Sokáig nem tartott a lelkesedés, hát tovább mentem a Wastapsba, akkor nagyon felfutóban volt a csapat, ugyanis akkor csinálták a Sípoló macskakő című filmet, amiben a Wastaps játszott három dalt, ebből kettőt Szörényi írt. A filmet egyébként akkor elmeszelték. Játszottunk a Wastapssal, de a film után a név nem hangzott olyan jól már. A rádióból kivágtak bennünket azzal, hogy túl hosszúak a nótáink, túl igényesek a szövegek és depresszívek, nem ifjúságot buzdító...

(Elnézést kérek mindenkitől, ha "véletlenül" egy nevet, vagy címet elírok, aminek tudtam, utána néztem, de sajnos kevés információt találtam. Mindettől függetlenül továbbra is hiszem, hogy Charly elbeszélése mindenki számára érdekes, és olvasmányos, amivel a lehetséges hibákat feledtetni tudjuk...)

Scampolo VS Wastaps

Keres Tibit úgy ismertem meg, hogy a Tomastic együttesbe kerestünk gitárost, miközben már javában koncerteztünk. Akkor éppen lenn voltunk valahol Gyulán, és feljöttem Pestre, mert hallottam, hogy Tibi egy jó gitáros, és az EMKÉ-ben találkoztam vele. Megkérdeztem, hogy eljönne-e a Tomasticba, erre ő azt felelte, hogy hát van neki egy zenekara a Wastaps, de egye fene, megpróbálja. Eljött és játszottunk is egy darabig, amikor a trombitás, Szalontay Feri közölte, hogy ő ezzel az emberrel nem hajlandó játszani. Feloszlott a csapat és akkor szólt Tibi, hogy tudjátok mit, gyertek az én zenekaromba, a Wastapsba. Vigyázó Laci volt a basszusgitáros, aki a Bajtala Trióban is játszott már, a Kexben, meg az eredeti Kugliban. Szalontay közölte, hogy ő nem jön. Végül a Vigyázó sem jött, mert neki is voltak szerzői ambíciói, inkább elment a Scampolóba. Én maradtam a Wastapsban, de nagyon rövid ideig, ugyanis a Laci nem bírta elviselni, hogy külön csapatban vagyunk, mert ő nagy Ray Charles, soul, és blues zenerajongó volt, hát elintézte, hogy a Bontovics Katival együtt lépjünk fel a Scampolóban.

Nagyszerű érzés volt a Scampoloban játszani, mert olyan felállás addig még nem volt. Bőgő, orgona, dob és két ének. Egyszer, amikor az E épületben elénekeltük az O Happy Day-t, mindenki állva tombolt, és üvöltözve "visszáztak", mert akkoriban ilyet még senki nem játszott el, ugyanis azt gondolták, hogy egy szocialista országban ilyet nem is szabad előadni. Mi lejátszottuk azzal a magyarázattal, hogy ennek semmi köze a valláshoz, ez színtiszta zene. Egy idő után azonban jöttek az apróbb problémák és egyszer Merczel Bandi nagyon összeveszett a Katival, és kirúgta. Kati kiszállt, én ugyan tovább csináltam a Scampolót, de nagyon hiányzott. Teljesen át kellett alakítani a műsorunkat. Szép lassan elkezdtünk lefelé csúszni. Akkor felhívott Keres Tibi, hogy menjek vissza a Wastapsba, nekem tetszett az ötlet, de Menczel Bandi közölte, ha elmegyek a bandából, belém veri a dobverőt. Úgy csempésztem ki a cuccaimat a próbahelyről, mert ő valóban megtette volna.

Visszamentem a Wastapsba, és akkor valamiért újra nagyon beindult a szekér. Tévé és rádiófelvételek, de inkább a képernyőn szerepeltünk többet és ez nagyot lendített az ismertségünkön. Annyira jól mentek a dolgok, hogy akkoriban volt a Világ Ifjúsági Találkozó Kubában, és mi játszottuk fel a magyar küldöttség dalát; Ha együtt emeljük, könnyebb a teher. Stefanidu Janula énekelte a vokált velem, jó kis funky nóta volt. Erre vonult a magyar ifjúság Havannában, és ez a siker akkor a fejembe szállt, beindult a pokol velem, mert elhittem magamról, hogy mekkora sztár vagyok.

Sokszor keveredtem balhéba, számos galibát okoztam. Volt Siófokon egy koktélhajó, amin játszottunk, és a Balaton közepén beugrottam a vízbe, kiúsztam a partra. Mindenki azt hitte, hogy megfulladtam, a kapitány meg betojt, hogy most mi lesz! Természetesen a viselkedésem miatt engem egy időre letiltott az ORI.

Külföldre kéne menni

Ekkor jutott először eszembe, hogy ki kellene menni külföldre, szerencsét próbálni, mint Hüvelyk Matyi a mesében, kis tarisznya, és sipirc a messzeségbe. Elmentem egy vendéglátó zenekarral Norvégiába, ahonnan elég hamar kirúgtak bennünket, onnan átmentünk Berlinbe, ahol viszont imádtak, hatalmas sikereink voltak. Amikor megkaptuk ismét a norvégiai szerződést, nem is engedtek el, inkább három hónappal meghosszabbították a szerződésünket. Marha jól éltünk és iszonyatosan sok pénzt kerestünk. Akkoriban az NDK-ban krumplin és káposztán kívül semmit sem lehetett kapni, mi meg ettük a Pick szalámikat, szőlőt, ittuk a konyakokat, arany életünk volt.

Amikor újra kijutottunk Norvégiába már hatalmas sikerünk volt, Suvenir from Hungary volt a nevünk. Addigra már annyira beképzelt lettem, hogy csak énekeltem. Akkor még nem tudtam szaxofonozni, gitározni meg nem volt kedvem. Azt hittem, hogy azt csinálhatok, amit csak akarok. Amikor a túrának vége lett hazajöttem, mert megint hívott vissza a Wastaps zenekar. Közben a Postássy Juli, meg Majsai Gabi énekeltek ott előttem. Julival a Scampolo után megint megcsináltuk a nagy duettet.

Akkoriban még mindig nagyon verekedős és agresszív voltam, hiszen az intézeti évek nem múlnak el nyomtalanul. Egyszer összeverekedtem a szaxofonosunkkal, Bárdos Bandival, aki a mai napig lejár a bulijainkra. Véresre vertük egymást, másnap meg a Palatinus strandon feldagadt fejjel jelentem meg. Nagy Pistáék kérdezgették, hogy mi történt, én meg csak azt feleltem, hogy semmi, csak a szokásos bunyó, aztán megérkezett Bandi is ugyanolyan lila fejjel, mint ahogy én néztem ki. Jött Bandi és mondta, hogy béküljünk ki. Minden rendben ment tovább. ma már nem vagyok ilyen, teljesen megváltoztam.

Egyre komolyabbra fordultak a dolgok

Száguldott a Wastaps (ekkor Maraton néven), de már ez sem volt elég. Elkezdtek nyúzni a srácok, hogy menjünk ki valahova nyugatra. Kijutottunk Svédországba, nagyon nagy sikerünk volt, de nem vendéglátóztunk, hanem ifjúsági parkokban léptünk fel. Aztán jöttek a negatív hangok, Juli is éppen elvált Jamestől, mert Lerch Pistivel volt nagy szerelemben. Tudomásul kellett vennünk, hogy Norvégiából, Svédországból nem lehet minden nap telefonálni és a viszki is nagyon drága volt. Én úgy tintáztam, hogy a gyógyszertárban megvettem a tiszta szeszt és likőrt főztem belőle aromával. Gyorsan elment a pénz és mindenki haza akart már menni. Ekkor kaptuk a hírt, hogy lenne egy turné a Soltész Rezsővel és mehetünk a Szovjetunióba. Felhívtam a menedzsert és lemondtam a többi bulit, de akkor meg a társaim rájöttek, hogy mégis jó ez itt. Megint beszéltem a menedzserrel, de így egy hónap kimaradt, mert azokat a bulikat már lemondta. A többiek visszamentek Magyarországra, én pedig kint maradtam. Úgy döntöttem, hogy jár nekem egy kis szabadság. Akkor a feleségem (kelet- német) már itt volt Magyarországon és megszületett a lányom is, nekik pedig meg volt már a repülőjegyük kifelé. Én nem akartam kint maradni soha, mert simán járkálhattam bárhova. Akkor meg minek?

A vesszőfutás

Egyszer csak visszavonták az asszony útlevelét, hogy mégsem mehet sehova, tegye fel a gyereket a repülőre, ha akarja, de ő marad. A zenekar haza jött, én meg kint maradtam Németországban. Teljes ellátással maradhattam a szállodában, közben a magyar hatóság meg rám szállt, hogy mi az, hogy kint maradtam, miért én döntöm el, hogy mikor megyek és hova szabadságra, és egy tollvonással megvonták az állampolgárságomat. Mivel szolgálati útlevéllel voltam kint, hirtelen népellenség lettem. Kikerültem Svédországba, ahol már végre együtt lehetett a család, mert időközben mégis csak kiengedték a feleségemet, ő javasolta, hogy ne maradjunk ott, mert itt nem szeretik a németeket. A második világháború után nem sokkal ezt az álláspontot én megértettem. Visszamentünk tehát Németországba, ahol azonnal lekapott a hatóság - mivel sem útlevelem, sem vízumom nem volt - és beraktak egy menekülttáborba. Ekkor a feleségem közölte, hogy jön velem, mert a család, az család.

Kirchenbe kerültünk először ahol arabok, afrikaiak, egyéb betörők, tolvajok, és gyilkosok vártak arra, hogy bejussanak az országba. Az volt a szerencsém, hogy találkoztunk egy magyar doktornővel, aki meglepődött, hogy mit keresünk mi ott - mert itt csak a világ szemete gyűlt össze -, ide "fehér ember" be nem teszi a lábát. El is intézte, hogy elkerüljünk onnan. Másnap átvittek bennünket Wormshba, ahol már csak kelet-német menekültek voltak. Ezek sem voltak sokkal jobbak, hiszen köztük is rengeteg volt a gengszter, börtöntöltelék, és csibész. Akkoriban azt csinálták azokkal, akikkel nem bírt a hatalom, hogy felrakták a vonatra és kizavarták őket nyugatra, hogy ott rontsák a statisztikát. Ezek a fickók meg politikai menekültnek állították be magukat, miközben mind gonosztevő volt. Ott voltam három hónapig, azt hittem megbolondulok. A spórolt pénzem erősen fogyatkozott, hát elmentem "fekete munkásnak". Minden nap hajnali ötkor kiálltunk a kerítéshez, jöttek a parasztok és vittek melósokat uborkát szedni, vagy csatornát ásni. Öt Márkát kerestem tíz óra alatt, ami a lágerben nagy pénznek számított, de olyan voltam minden este, mint a mosott szar.

Volt egy ismerősöm Bécsben - Józsi bácsi -, akit végső elkeseredésemben hívtam fel, hogy felkötöm magam, ha nem segít. Akkor már volt szaxofonom meg fuvolám - bár játszani még nem tudtam rajtuk -. Józsi bácsi addig nem tudott segíteni, amíg a lágerben voltam. Szerencsére egyszer vége lett ennek is, kiszabadultunk. Mondtam, hogy én nem vagyok politikai menekült, nincs priuszom, engem nem üldözött senki, de nem akarták elhinni. Azzal jöttek állandóan, hogy megvonták az állampolgárságomat, biztosan haragszom rájuk, de én nem voltam mérges senkire továbbra is magyarnak vallottam magam...

Az új világ küszöbén

Végre kiengedtek a lágerből, elmentünk Mainzba és egy hét múlva érkezett is a telefon egy svájci menedzsertől, hogy lenne egy szingapúri banda - feketék -, akik szaxofonost, kongást és énekest keresnek. Gondolkodás nélkül igent mondtam a felkérésre, de hozzá kell tennem, hogy akkor még mindig nem tudtam fújni. Szinte egyáltalán nem. Csak a kongázás ment valahogy. Kis bőröndömet összepakoltam és elindultam Svájcba. Csak azért nem pakoltam sok cuccot, mert úgy éreztem, hogy úgysem fogok megfelelni. Amikor megérkeztem a pályaudvarra, már várt egy hatalmas hófehér Mercedes. Dobbant egy nagyot a szívem, de úgy voltam vele, hogy egy próbával nem veszíthetek semmit. Egy sportcsarnokban volt a meghallgatás, ami ekkor nem volt még befűtve és rohadt hideg volt. A feketék ott ültek a székeken hatalmas kucsmában, meg bundába becsomagolva, hogy ne fagyjanak meg. Azt mondja az egyik srác, hogy játszunk akkor egy bluest. - Játszunk! - Elkezdtem tülkölni pofátlanul valamit, de azt hatalmas nagy önbizalommal. Nem improvizáltam, azt sem tudtam milyen hangnemben játszom, fogalmam sem volt még a hangnemekről. Dudáltam összevissza, mint egy őrült, úgy, mint aki tényleg tud valamit. Egy perc múlva leintett a fickó, hogy rohadt hideg van, hamis a csövem, énekeljek inkább valamit. Énekeltem, ez már tetszett neki, kongáztam, az is jól sikerült, hát felvettek. Megírtuk a szerződést, este pedig már koncert, de azt sem tudtam milyen dalokat játszanak, úgy oldottuk meg, hogy majd beszállok. Így kerültem a szingapúri Tropics Bandbe.

Megkezdődött a buli, én meg paskoltam a kongát, és vokáloztam nagy erőbedobással, mintha már évek óta ott játszanék. A koncert alatt a zongorista mindig mutogatott, hogy fújjak is, de én csak csörgőztem, kongáztam nagy lendülettel tovább. A végére lassan leesett a bandának is, hogy valami nem stimmel velem és a koncert után megkérdezte a zenekarvezető, hogy tudok-e egyáltalán szaxofonozni? Nemleges válaszom után rákérdezett, hogy akkor hogy kerültem ide? Elmeséltem neki, hogy én úgy tudtam, hogy a zenekarból elment az énekes, aki kongázott és szaxofonozott. Én énekelek, és kongázok, van szaxofonom is, de nem tudom használni, arról nem volt szó, hogy azt is kell. Erre mondja a srác, hogy tulajdonképpen nekik szaxis kell, mert énekesük így is van kettő csaj, és egy fiú, aki ráadásul úgy nézett ki egy az egyben, mint a Michael Jackson és hihetetlenül jól énekelt. Akkor mondta a gitáros, hogy legalább a fix melódiákat, amikben szaxofonszólók vannak, azokat tanuljam meg. Éjszakánként a gitáros srác tanított - ő egy jószívű és nagyszerű zenész volt -, mutogatta a hangokat én meg tanultam, mint az őrült éjjel-nappal. A harmadik-negyedik buliban már fújtam nagyjából a dolgokat. Befejeztük a turnét Svájcban és készült a csapat Németországba, én meg pakoltam össze a cuccaimat és ezt látva kerekre tágult szemekkel kérdezte a menedzser, hogy hova akarok menni. Mondtam, hogy indulok haza, mert nem férek be ebbe a bandába, nem vagyok olyan jó, mint ők. Meglepődött és rám ripakodott, hogy meg vagyok őrülve? Előttem beszélt a fiukkal és az volt a véleményük, hogy ilyen őrült szorgalmas, jópofa emberrel életükben nem találkoztak, én minden nap jobb vagyok. Maradnom kell!

Nagyon jópofa csapat volt, két énekeslány és egy énekesfiú ezért érthető, hogy nem is igazán énekest kerestek. Ekkor lettem Charly Nice - habár Magyarországon is Szép Károly volt a nevem -, mivel a Tropicsban igazából Charlynak hívtak a fiúk, a lányok meg úgy hívtak, hogy Nice guy. A Károlyt mindig Charlynak nézték és olvasták, így jött a Charly Nice, aztán ez rám maradt a nagyvilágban.

A Tropicsnál idővel rájöttünk, hogy a menedzser simliskedik, kihasznál bennünket, így elköszöntünk tőle. Münchenben volt az utolsó koncertünk és azután jöttek a technikusok, lepakoltak a színpadról és akkor mondta a menedzser, hogy most fogjuk észrevenni, hogy mink van, és tényleg nem maradt semmink. Még a szaxofonom is a menedzseré volt, képzeld el.

Kitiltva Finnországból

Ő vásárolta gyakorlatilag nekem a hangszert. Velem vette, de az övé volt, mint ahogy minden, az utolsó mikrofonzsinórig. Tovább mentünk, de menedzser nélkül nem jutottunk semmire. Egy finn fickó vett át minket és ő szervezte tovább az összes turnét. Valahogy az sem volt igazából jó, mert a gázsink iszonyatosan visszament, ráadásul hideg volt azon a környéken. Finnországból aztán ki is lettünk tiltva, természetesen verekedés miatt. Északról érkeztünk - nem tudom a finnek milyenek most már, lehet jobbak mint akkor, de annak idején, amikor átértünk Finnországba -, az volt az első, hogy karanténba zártak minket, azzal az indokkal, hogy a színes bőrűeknek biztosan van valamilyen betegségük. Alaposan kivizsgáltak bennünket tetőtől talpig, majd kaptunk egészségügyi könyvet, amit lepecsételtek, és végre bejuthattunk az országba. A Finn nők nagyon vadak, aranyosak, a férfiak meg favágók, egyszerűek voltak. Beüvöltöztek a csávók, hogy mit keresünk itt, menjünk a picsába, szar színesek.

Ezt nevezik rasszizmusnak, nem azt, amit manapság hallunk a médiából! Turku meg egyébként is egy a többinél is extrémebb város volt. A probléma ott kezdődik, hogy ők magukat vikingnek tartják és nem finnek. A koncert után a kis fekete basszusgitárossal elmentünk egy éjszakai pubba, tele volt a kocsma. Láttam, hogy egy asztalnál két hölgy ücsörög és van ott még mellettük két üres szék. Odamentem hozzájuk, szóltam nekik, hogy nem akarunk zavarni senkit, most lett vége a koncertnek és csak dumálni szeretnénk egymással. Azt felelték a lányok, hogy rendben persze, beszélgessünk csak. Ők is csacsogtak, mi is. Volt hátul a sarokban egy bika csoport, nagyon néztek felénk, de minket ez nem érdekelt. Egy idő után felállt a gitáros srác és kiment a WC-re, erre jön egy hatalmas nagy tirpák, fogja az üres széket és elviszi. Mondom neki, hogy ember, a barátom még jön vissza, ne vidd sehova! Erre azt válaszolta, hogy a barátom már nem jön vissza, nem kell neki a szék. Jön vissza a cimborám és kérdezi tőlem, hogy hová tűnt a széke. Mondom neki, hogy elvitték a bunkók, odamentem a pincérhez, mondom neki, hogy elvitték a barátom székét, adj nekünk egy másikat! Hozott egyet és letette. Dumálunk, majd kimegyek én is a mellékhelységbe, mire visszaértem az én székem is eltűnt. Megyek a pincérhez, hogy adjon még egy széket, erre azt mondja, ne haragudj, nincs már több, hozd vissza a tiedet. Láttam, hogy a székem ott áll üresen, odamentem a gyerekekhez, megfogtam a széket - és mondtam, hogy elnézést, ez az enyém - megfordultam és indultam volna visszafelé, de hátulról elkapták a grabancomat és visszarántottak, nekem meg a kezemben volt a szék, pördültem egyet, és fejbe vágtam vele. Abban a pillanatban elindult a botrány, szerencsére a kis fekete gyerek nagyon jól karatézott, én is akkor még vagányabb típus voltam - intézeti neveltetés -, a farkastörvény szerint nem volt már megállás.

A kocsma társasága két csapattá alakult, aztán onnan kikerült a verekedés az utcára. Amikor megérkeztek a rendőrök, azonnal lezárták a környéket. Nagy balhé volt, bevittek mindenkit az őrsre, jöttek a kérdések, hogy ki kezdte, hogy kezdte. Szerencsére többek között az üzletvezető is azt mondta, hogy a "favágók" voltak a hunyók. Minket akkor elengedtek a rendőrök, de közölték, hogy el kell hagynunk az országot. Mondtuk, hogy mi is mennénk már innen, bár lett volna ugyan még Helsinkiben egy buli, de le volt tojva. Elegünk volt Finnországból, hideg volt, tele szúnyoggal, nem a mi országunk, Svédországban és Norvégiában is nagyon jól éreztük magunkat, de itt nem. Elhagytuk Finnországot. Finn menedzserünk volt, azt mondta, hogy nem érdekes, a turné megvolt az a lényeg. Én meg valami váltásban gondolkoztam, ekkor már régóta voltunk együtt, több mint három éve. Összepakoltam és hazamentem. Ez volt gyakorlatilag a Tropics korszakom vége.

Németföldről a pampák birodalmába

Visszamentem Németországba és rövid idő után jött a telefon, hogy hallották, hogy jól kijövök a négerekkel és lenne-e kedvem fekete zenét játszani. Nagyon szívesen vállaltam. Akkor találkozzunk Togóban, Nyugat-Afrikában, mert a csapat odavaló, ott kell próbálni és majd együtt jövünk Európába vissza. Ők voltak a Szuszubilibi zenekar. Elmentem hozzájuk, aranyos srácok voltak és nagyon jó zenészek, viszont senki nem olvasott kottát, semmit. A gitáros volt egyedül, aki valamit konyított a dolgokhoz, megírták a nótákat és meghangszerelték. Volt egy nagyon ügyes zongorista is, de ő sem olvasott kottát.

Gin- Gin Charly

Saját dalokat játszottunk. Mivel a többiek nem tudtak kottát olvasni, sok probléma volt belőle, akkor is, amikor egy nemzetközi jazz fesztiválon játszottunk. Délelőttönként volt a közönség és szakmai találkozó, kis beszélgetés, szakmai tanácsadás. A kongásunkat megkérdezte a másik bandában játszó dobos gyerek, hogy le tudná-e írni, amit kongázik. Erre azt mondta, figyeld a kezemet és írd le te! De az is érdekes történet, ahogy akkoriban a jazz fesztiválra kerültünk.

Sosem éreztem magam "jazzistának". A Szuszubilibi zenekar egy óriási csapat volt. Amikor Európába kerültünk, mindenhol azzal fogadtak bennünket, hogy mi vagyunk a második Osibisa. (Erről jut eszembe, hogy később Osival is megismerkedtem, és együtt is koncerteztünk Németországban, Hamburgban.) Az öltözőben vágni lehetett a füstöt, de nem a dohány füstöt. Hatalmas hűtőszekrény állt a szobában, tele sörrel, borral, pálinkával, de senki nem ivott csak én, mert én nem élveztem a kábítószert és ezt csak alkohollal tudtam ellensúlyozni. Akkoriban az volt a nevem, hogy Gin Gin Charly, mert gint ittam tonikkal és én ezzel jól éreztem magam.

Koncert a pampán

Még a nagy fesztivál előtt történt Togóban, amikor az első főpróbánk volt, hogy kimentünk a Pampára koncertet adni, egy hatalmas teherautó húzta az utánfutót - amin a cuccok, hangfalak voltak - és az aggregátort. Szóval kimentünk a Pampára és ment a hangszórókból a jó kis reggie music. Mondom a srácoknak, hát ide a világ végére nem jön senki, ez a sivatag! Azt felelték, hogy én csak ne törődjek semmivel, lesz közönség. A koncert kezdetére pedig valóban megérkeztek az emberek motorokon, bicikliken és hirtelen eszméletlen tömeg lett. Láttam, hogy a feketék mennyire élvezik a zenét, akkor azt hittem azért, mert ez az ő zenéjük, de aztán később beláttam, hogy az európaiaknak, amerikaiaknak, mindenkinek bejön, mert egyszerűen nem lehet állva maradni a ritmus előtt.

Európában egy svájci menedzsercég foglalkozott velünk, a Face Music. Csak afrikai és jazz rock csapatokkal dolgoztak együtt. Európai turnéra mentünk egy lengyel jazz rock csapattal, nagyon jók voltak, a nevük az volt, hogy Laboratorium, elvont zenét játszottak. (A lengyeleknél nagyon sok jó zenész van.) Amikor a Face Music átvette az ügynökséget, elkészítettünk Európában egy nagylemezt, ami nagyon jól beindult és elkezdtünk koncertezni mindenhol, Franciaországban, Svájcban, Jugoszláviában, Olaszországban.

Magyarnak lenni hontalan

A vízumommal viszont állandó cirkusz volt, ugyanis akkor még mindig hontalan voltam. Jugoszláviában órák hosszat álltunk a határon. A németektől kaptam ugyan egy útlevelet, de az volt beleírva, hogy hontalan, mert mint már meséltem, Magyarországon visszavonták az állampolgárságomat. Akkoriban nagyon kínálták az állampolgárságot az angolok is meg a németek is, de nem vettem fel egyiket sem. Mondtam, hogy nem politikai okok miatt vették el az állampolgárságom, egyszer majd úgyis visszakapom. Nem voltam elnyomva, mint ahogy nem volt elnyomva egyetlen zenész sem. Kijártak nyugatra vendéglátózni, amit okosan Nyugat-európai turnénak hívtak. A Neoton Familiát is láttam Spanyolországban, egy "hatórás" szórakozóhelyen nyomták, nem volt az rossz pénz, nem voltak elnyomva, még ha azt is mondja bárki.

Én nem éreztem magam elnyomottnak, igaz nagyon fiatal voltam, huszon valahány éves, amikor kikerültem. Nem is érdekelt a politika. Zenésznek az a dolga, hogy zenéljen. Igaz azt mondták jó, ha a zenész megfigyel és beszámol dolgokról, de minden társadalmi rendszerben ugyanez van. Mindegy, hogy Amerikába mész a nagy büdös kapitalizmusba, vagy a szocializmusról beszélünk, vagy akármelyik társadalmi rendszerről. Mindig mindenhol ugyanez volt, az NDK-ban, az NSZK-ban, Amerikában pedig a mai napig is így működnek a dolgok. Én azt mondtam, hogy magyar ember vagyok, nem akarok német lenni! Igaz, hivatalosan kis hazámban nem voltam állampolgár, de attól még továbbra is magyarnak éreztem magam. Kint elég kevés lehetőségem volt magyarul beszélni, de magyarul olvastam, éreztem és gondolkodtam, magyarul is álmodtam. Ma már egyre kevesebbet álmodok magyarul, pedig sokat vagyok itthon, ez egy érdekes dolog. Annak idején magyarul álmodtam, ma már vegyes álmaim vannak, németül, angolul...

Jazz fesztiválok

Az afrikai fiúkkal, a togóikkal, egyre nagyobb sikereket értünk el. Fergeteges volt a ritmus, és a nagy sikerre való tekintettel megcsináltuk a második lemezünket. Közben az első lemezünk jogait megvásárolta egy szélhámos német ügynök, aki ahogy jött, úgy tűnt el mindennel együtt. Engem nem nagyon érdekelt az üzlet, a mai napig nem érdekel. Az én célom zenélni, élni és élni hagyni! Mindenki csinálja, ami a dolga és akkor egy csodás világban élhetünk. Szóval elkészült a második CD, az is nagyon sikeres lett. Közölte a Face Music főnöke, hogy a következő koncert Baselben lesz a jazz fesztiválon. Mondtam ne hülyéskedj, leég a bőr a pofámról, én nem vagyok jazz zenész! Azt mondta a menedzser; figyelj, én adom a pénzt és oda mentek játszani, ahova én mondom, hidd el, ha azt látnám bukás lenne, akkor nem adnálak el oda benneteket. Továbbra sem értettem a dolgot, mert úgy éreztem, hogy egy jazz fesztiválon semmi keresni valónk. Azt mondta, nyugi, csak csináljuk azt, amit eddig. Valóban eszméletlen sikerünk volt, különlegesség voltunk, afrikai népzene, afro rock. Sokszor azt hittem kicsavarodik a fülem, gyönyörű vokálok, nagyszerű hangzás, tényleg nagyon jó csapat voltunk. Egyszer azt mondta egy professzor, hogy ilyen hangzást csak az afrikaiak tudnak produkálni. Nagy sikerünk volt, sőt mint szólistát, engem az újságok is kiemeltek, hogy milyen egzotikus szaxofonszóló és hogy passzol ez a fehér ember ebbe a fekete világba.

Azt nem tudta senki, hogy én magyar vagyok, azt hitték amerikai, én meg rájuk hagytam. Angolul beszéltünk, mert franciául nem értettem, afrikaiak francia és angol nyelven társalogtak egymás között. Senkinek eszébe sem jutott, hogy én magyar gyerek vagyok. Akkoriban a határok még igazán le voltak zárva. Ez a Baseli jazz fesztivál annyira jól sikerült, hogy elkezdtük járni ezeket a fesztiválokat Európában, Leverkusen, Berlin, Luzern, gyakorlatilag bejártuk az összes helyszínt. A probléma az volt, hogy a srácok autodidakta zenészek voltak és nagyon sok mindent nem tudtak a zenéről mesélni, csak mutatni. Amikor az volt a kérés, hogy írd már le mit ütsz vagy játszol, akkor az volt a válasz, hogy figyeld meg a kezem, vagy hallgasd meg, írjátok le magatoknak, senki nem tudta leírni. A highlife elég egyszerű mondjuk, az afro rockban vannak jópofa dolgok.

Kemény drogok közt

Akadtak közben nehézségeink is, első sorban a többiek bőrszíne miatt. A koncertbusszal akárhova mentünk, rögtön leszedtek bennünket a rendőrök. Már az első pihenőhelyen szétkutattak mindent kutyákkal, és vadul keresték a kábítószert, de persze sosem találtak semmit. A titok az volt, hogy mindenkinek a nyakláncán volt egy kis fém pipa, abban volt a cucc. Amikor végre elmentek a rendőrök, már szívták is tovább. Szóval, azért valami alapjuk mindig volt a rend őrzőinek.

Amikor Frankfurtba érkeztünk a repülőtérre, ott is azonnal körülvettek minket a rendőrök és vittek egy külön szobába, még a fenekembe is belenéztek. Walkmanek (sétáló magnó) voltak abban az időben, azt is szétszedték. Úgy meg volt ez szervezve, hogy az csuda. Sok problémánk is volt ezzel, és akkoriban még nem kiáltották mindenre, hogy rasszizmus, pedig voltak olyan koncertjeink is, ahol tömegverekedések voltak, feketék a fehérek ellen. Berlinben játszottunk egy hatalmas szabadtéri fesztiválon, nem voltunk még kint a színpadon, megérkeztek a kopaszok, és egy hatalmas verekedés középpontjában találtuk magunkat. Ezek órákon keresztül ütötték egymást, aztán jött a rendőrség, a tűzoltóság nagy nyomású fecskendővel, és szétlőtték a tömeget. Mi meg hátul "sunyultunk", nehogy nekünk is valami bajunk legyen. Amikor vége lett a bunyónak, jött a rendező, hogy a koncertet folytatni kell. Kimentem a színpadra és azt hittem elhányom magam, mosták az előteret, mindenhol vér, hajcsomók, mondtam én nem tudok így fellépni. Kezdett mindenből elegem lenni.

Karambol a hegyek között

Ezzel a bandával Bécsben, a Duna fesztiválon volt az utolsó fellépésem, akkor közöltem, hogy azonnali hatállyal kilépek. A kaput az tette be végül, hogy volt egy karambolunk és én akkor nagyon kiborultam. A menedzsment engem perelt be, mert Düsseldorfban lett volna egy koncert egy nagy sportpályán, de az volt a szerencsém, hogy azt a koncertet - egy nemzetközi afro fesztivált - lemondták bombariadó miatt. Megúsztam a pert, nagy pénzeket bukhattam volna.

Akkor már nagyon régóta játszottunk együtt, több mint három éve. Nagyon szerettem mindenféle zenébe belekóstolni, akkor már kicsit elegem volt a fekete zenéből és szerettem volna valami mást is csinálni, de annyi koncertünk volt, hogy ez így együtt lehetetlennek tűnt. Voltak ugyan session-szerű felvételek a stúdiókban, de utaztunk folyton.

Szóval, jött a Duna fesztivál. Ekkor tarolt Joze Feliciano nagy slágere a Vienna Vienna. Az nagyon nagy koncert volt, több mint 80 ezer ember, remegett a lábam. A szerződésbe bele vették, hogy a bécsi koncert előtt nem mehetünk sehova játszani, mert ott kell egy nappal korábban a helyszínen lenni, már csak azért is, mert a város le volt zárva reggeltől. De a menedzserünk meg berakott bennünket egy fesztiválra valahol a hegyekben, hogy úgy sem tudja meg senki, éjszaka meg már úgyis visszaérünk Bécsbe. Igen ám, csak akkor már nagyon meg voltam szakadva és bár az afrikaiak tudtak vezetni, nem volt jogosítványuk, így én vittem az egész csapatot személyautóval. Nagyon ki voltam bukva. Volt egy marokkói vendégkongásunk, kérdeztem tőle, hogy van-e jogosítványa, azt mondta van persze, meg is mutatta. Mondtam neki, hogy vezessen ő, mert én nagyon fáradt vagyok, egy órát aludnék. Ahogy elbóbiskoltam, a srác elütött a hegyekben egy őzet. A kocsi eleje teljesen tönkre ment. Gondolhatod, fent voltam a hegyekben öt afrikai sráccal a nyakamon, az autónk pedig megadta magát, mobil nem volt még, nem tudtam mit csináljak. Mondtam a fickóknak, hogy maradjanak a kocsi mellett, mi keresünk a kongással valami házat, ahonnan telefonálni lehet. Elsétáltunk egy közeli faluba, majdnem lelőttek bennünket az ottaniak, de aztán mondták, hogy a legközelebbi város, ahol autókölcsönző van 50-60 kilométer, ami csak reggel nyit. Megkértük azt a kedves osztrák embert - akinek puska volt a kezében -, hogy akkor legalább vigyen be minket a városba. Bevitt, az autót bevontatta a kertjébe, kilenckor nyitott az autókölcsönző. Akkor már tiszta ideg voltam, felhívtam a menedzsert, hogy baj van, baleset történt, nem tudjuk, hogy mikor érünk Bécsbe, szóljon a rendezőknek, hogy engedjenek be minket. Akkor kitört a botrány, mert ugye a szerződésben az volt, hogy senki nem mehet sehova. A lényeg az, hogy kisebb huzavona után a rendőrök bevittek bennünket valahogy. Addigra már annyira fáradt voltam, hogy már remegett mindenem. A soundchek alatt ment az üvöltözés, és mondtam a menedzsernek, hogy ha ennek a koncertnek vége, akkor pakolok és ülök is fel a repülőre, elegem volt, nem érdekelt már semmi. Így is történt, felültem másnap a repülőre és hazamentem Németországba. Kaptam telefonokat, fenyegetéseket, hogy beperelnek, mert fontos alappillérnek számítottam a zenekarban. Szerencsémre aztán megúsztam a pert, és a kártérítést, ugyanis, ahogy már meséltem a következő nagy koncert egy bombariadó miatt elmaradt

Bármennyire is nem így terveztük, a ma kiadott interjú lett az utolsó, ami Charly Nice-szal készült. Valószínű, hogy csak bebeszélem magamnak, de az utolsó bekezdést - a befejezetlen interjú ellenére -, a záró mondatokat elolvasva az ember önkéntelenül is azt gondolja, hogy Charly el tudott köszönni úgy, hogy mi megértjük, miért lett az, aki. Elveszítettünk egy nagyszerű zenészt, egy igazán jó embert, de dalai, gondolatai azonban tovább élnek! Nyugodj békében Charly! (Fiery)

Újabb megmérettetések

Amikor ott hagytam a togói zenekart, egy ideig tartottam még velük a kapcsolatot, de aztán más országba kerültem én is, ők is. Sokat utaztunk, ráadásul akkor még nem volt mobiltelefon, internet. Az afrikaiak egy része később visszament Franciaországba, valaki Togóba, és így már olyan messze kerültünk egymástól, hogy a kommunikáció automatikusan megszűnt.

Szóval eljöttem a csapatból, és eleinte nagyon haragudtak rám, de én így döntöttem, mert kellett a változás. A zenekar ezek után többé nem foglalkoztatott szaxofonost, készítettek még pár nagylemezt, aztán csendben eltűntek.

Akkor és most

Akkoriban még úgy kaptuk a fizetést, hogy minden fellépés után odajött hozzánk a menedzser és perkált, azt se tudtuk mennyi a gázsi, szinte maradéktalanul utaltattam haza, mert volt egy számlám. Ki volt nyalva a popónk, semmit nem kellett csinálni, csak tisztán zenélni. Ezért is furcsa nekem még mindig, hogy itthon órák hosszat kell mostanában "beállni", a technikussal veszekedni, hogy mi nem jó. Nekünk ott ilyen problémánk soha nem volt. Mi egy tipikus esti zenekar voltunk, mindig nyolc- kilenc körül kezdtünk. Megérkeztünk hat órakor, gyors soundchek, meg volt adva mire van szükségünk, mit hozzunk, ott volt a technikusunk, aki intézte ezeket, mi pedig felmentünk a színpadra, és nem voltak átszerelési gondok. Ha nem volt öt perc alatt leszedve a dob, akkor azt ledobták oldalra, pillanatok alatt megvolt minden, bemikrofonoztak, volt tizenöt perc a kezdésig, felmentünk a színpadra és szólt. Itt Magyarországon a mai napig nem így működik, olyan problémák vannak hangosítás ügyben, hogy eszméletlen. Vannak persze profik is, de ők vannak kevesebben.

A lényeg, az hogy teljesen másképp voltak kint a dolgok, minden szervezetten működött és szaladt a szekér. Később, amikor egyedül szólóztam, egy németországi turnéra készültem, a menedzserem egy Marianna nevű hölgy volt, aki azt mondta, hogy ennyi pénzt kapok a turnéra, elvállalom? Természetesen elfogadtam az ajánlatát. Három szerződés készült, először nem értettem, hogy ez mit jelent, aztán elmagyarázta, hogy mindenkinek kell a pénz, a legutolsó pedig az lesz, ami nálam marad, azt kapom én, és azt írjuk alá a többiek felé. Olyan pénzek voltak, hogy az eszméletlen. Nem érdekelt, hogy a háttérben mennyi pénz cserél gazdát, mert én így is jól jártam. Jól meg voltam fizetve, minden alám volt téve, a szállodákat lefoglalták nekem, nem kellett semmivel sem foglalkoznom, taxival hoztak, vittek. Ha ott vagy a "csókosoknál, a fazékban" akkor jól mennek a dolgok, ha meg nem, akkor peched van, lehet vegetálni, klubozni.

A hatvan tagú zenekar

A Szuszubilibi után elmentem Brazíliába, ugyanis megkeresett egy zenei társulás, és elhívtak Rióba, mert akkor éppen karnevál időszak volt. Ott voltam januártól hat hónapot, őrület volt. Azért jöttem haza, mert volt már családom és úgy hívtak, hogy "telefon papa". Pont kapóra jött egy német csapattól egy új ajánlat. Az egyik legnagyobb német társaság volt, klasszikus zenét játszottak poposítva, nagy zenekar, vonósokkal. Elmentem a meghallgatásra, szaxofonoztam, énekeltem, a zenekarvezető meg felhívta a feleségemet, hogy a Charly meg van véve, most írjuk a szerződést. Fly by night zenekar volt. Úgy képzeld el, hogy voltunk vagy hatvanan a színpadon (kórus, vonósok, hatalmas fúvós kar, plusz a zenekar és én. Hatalmas show, óriási muzsika. Ez gyakorlatilag egy koncert turné volt, nagy buszokkal mentünk mindenhova.

Mivel nem voltunk kevesen, kemény jegyárak voltak, de akkor az emberek még képesek voltak félretenni a szórakozásra egy kis pénzt. A turné címe Classic and pop volt, Mozarttól Beethovenig, hatalmas színháztermekben léptünk fel, mindenhol teltház. Ma már problémásabb lenne egy ilyet összehozni. Amikor otthon voltam, kaptam VIP jegyet a Párizsi operaház a Carment adta elő, hát eléggé foghíjas volt a nézőtér. Németországban sem olyan jó már, csak ha mondjuk Magyarországról mész ki fekete munkásnak. Olyan van már Németországban, hogy egy nagyobb klubban 500 euro a fellépés, és mindegy hányan vagyunk, kisebb kluboknál pedig 250 euro. Ma már olyan is megtörténik, hogy elmennek 50 euróért meg piáért.

Az idők változnak

Egyszer annak idején, amikor egy állami közvetítő céghez tartoztam, hetente négyszer léptem fel vállalati bulikon és rohadt jól éltünk. Ma már megszüntették a vállalatok repi pénzét, és így már nem csinálhatnak nagy koncerteket. Ez a cég Düsseldorfba volt egy hatalmas épületben, most meg átköltöztek Kölnbe, és van négy kicsi irodájuk egy emeleten. Most már "event" menedzsmentek vannak, nem koncertek. Mindent ígérnek, és semmit nem adnak. A külsőségekre persze ma is adnak, itt van például a kötelező büfé, a svédasztalok kipakolva, aminek a 70%-a a végén odaég a melegítő pultoknál, mert senki nem eszik, mert mindennel spórolnak, csak a kaja a fontos. A zenekarok alig tudnak fellépni, a klubok pedig bevétel után fizetnek. Mit tudsz elkérni egy fiatal gyerektől, maximum 5 eurót, de arra is húzza a fogát, hogy drága. Én már öregember vagyok ilyen szempontból, vannak jó helyek, amik bejáratottak és megvannak még, oda el tudok járogatni és az nekem egyedül elég, zenekarral nem nagyon járok most már.

Amikor egyedül megyek, akkor rendszerint fél playback-et használok. Magamnak feljátszom a zenét - van egy kis stúdióm Dortmundban és azzal járom Németországot, de a Wastaps CD-k is ott készültek. Sosem voltam üzletember, nem is érdekelt soha, hogy mim lehetett volna. Szórtam a pénzt, hazajöttem most és rám szóltak, hogy ne szórjam. Miért járok taxival, miért költök erre-arra, de az ember, amikor hozzá szokik egy életformához, nehezen adja alább.

Nagyon szeretek zenélni, az életemet teszi ki, és én felmegyek a színpadra akkor is, ha a végén még én fizetek. Öröm látni azt a sok boldog, átszellemült arcot, azt a rengeteg szeretetet, amit a közönségtől kapok. Nagyon sok kiváló muzsikussal dolgozhattam együtt az elmúlt közel negyvenöt évben, sokat tanultam tőlük, és jó néhány kalandban volt részem. Ha újra kezdhetném az életemet, egészen biztos, hogy megint zenész lennék...

Búcsú a profi zenésztől

Charly Nice olyan ember volt, akit csak szeretni lehetett, akinek ugyanúgy meg voltak a napi problémái, mint bármelyikünknek, mégis tele volt életvidámsággal, tervekkel. Ő meg merte lépni azt, amit nagyon sokan nem. Bejárta a világ összes táját, volt ünnepelt világsztár, és volt ismeretlen session zenész.

Ahol a törvényt az erő diktálja, ott ugyanúgy talpon kell tudni maradni, mint ahol az ész és Charly mindenütt megállta a helyét. Mindig volt ereje változtatni - ha kellett -, mint ahogy ahhoz is, hogy megmérettesse magát itthon ugyanúgy, mint  távoli idegen világokban. Ösztönösen megérezte, hogy mikor, mit kell lépni, ezt bizonyítja az intézeti énekkar, a gitárvásárlás, a gimnázium, az Artúr Blues Band, a Scampolo, a Wastaps, majd az előtte megnyílt világ. Már majdnem feladta a lágerben, amikor a szerencse ismét mellé szegődött, és a "rabságból" ünnepelt csillag lett, ehhez pedig a tehetsége mellett hatalmas akaratra és bátorságra is szüksége volt.

Charly az utolsó években már csak családja, barátai, és rajongói szeretetéből táplálkozott. Nagyon szeretett a színpadon játszani, ez volt az élete. Az utolsó gondolata egy hatalmas koncert megszervezése volt. Nagyon készült, szeretett volna mindenkinek örömet okozni, mindenkit elszórakoztatni tehetségével, tudásával, és nem ő tehet róla, hogy sajnos ez az utolsó nagy buli elmaradt. Nagyon úgy néz ki, hogy ott "valahol fent" is annyira megszerették, hogy minden előzetes egyeztetés nélkül azonnal felvették az égi zenekarba. Nyugodj békében Charly Nice...

Készítette: Fiery