Ha kell a fény – Néhány szó a Decadancer megjelent albumáról

Most, hogy holnap, december 21-én lesz a BackStage Pubban a Decadancer karácsonyi-évadbúcsúztató bulija, eszembe jutott, hogy napra pontosan utoljára két éve, pár hónapja és néhány napja írtam egy eléggé jól sikerült Decadancer koncertről. A zenészek fejében a jövőt illetően már akkor is komoly elképzelések fordultak meg, minden egyes általuk megfogalmazódott gondolat profizmusról árulkodott. Mi történt azóta? Sok-sok fellépés, klub-bulik és végre most egy kézzel fogható album. A második. A zenekar ezzel a Szupernóvával (Supernova) letette a névjegyét…

Az alábbiakban erről a névjegyről esik szó, melyet Ficzkó András (ének), Fűzfa Zoltán "Pocky" (basszus), Mátyás Attila (gitár), és Gerő Balázs (dob) együtt alkotott meg, de hát a csapatot éppen ezért nevezik együttesnek, mert együtt teremtenek meg valamit. És pontosan erről az egységről lesz szó a következőkben.

Így elsőre a lemezanyagról nehéz bármit is megfogalmazni, mert vagy tetszik, vagy nem. A megítélés mindig szubjektív, én is a saját véleményemet pattintom gépre. Mielőtt azonban bármit is lejegyeznék, az olvasó figyelmébe ajánlom azt a nem elhanyagolható apróbb felvetést, hogy minden produktum mögött – mint ez a lemez is - iszonyatosan komoly munka van. A kultúra pedig már csak ilyen. Törékeny. Ahogy a zene, úgy egy film, egy színdarab, de bármilyen művészeti produkció is áldozatul eshet a kritikusok, vagy az érdeklődők nem várt hatású véleményének, amelyet alkotói precíz odafigyeléssel, jelentős, több napi 24 órás megfeszített munkával, vérrel, verejtékkel hoztak létre. Elkészül a "remekmű" és ekkor megjelenik "valaki" és az első kép/hang után már tudja, hogy mit terjeszt majd az alkotásról. Ilyen ez a popszakma.

A Szupernóvával kapcsolatban azonban ilyenről szó sincsen, a zenészek tudják, hogy mi az én kínom. A fentieket azonban csak a drámai hatás kedvéért írtam le. Vagy mégsem? A következőkben merüljünk alá a Decadancer legújabb albumának zenei óceánjába és ha találunk a hatalmas, gyönyörű bálnák között néhány szürke ebihalat, hát azokat is engedjük a felszínre. Mégis mi történhet? Legfeljebb Pocky egy doboz szivarral többet szív el. Kezdjük a nehezével:

Nem tudom hanyadjára hallgatom a lemezt (net), folyamatosan azon gondolkodom, vajon mi változott a két és fél évvel ezelőtti elképzelésekhez képest. Szöveg alapján okoskodva azt kell mondjam, hogy minden maradt a régiben, ami részben jó hír, részben nem az. A legelső, ami a zene hallgatása közben bevillant - senkit nem megbántva -, azok Demjén Rózsi emlékezetes szavai a mai általános idegennyelv használatra vonatkozva: "Nem értem, hogy miért énekelnek angolul. Én Magyarországon játszom, magyar ember vagyok, minek dicsekedjek azzal, hogy megtanultam angolul?"

Úgy érzem, hogy a Decadancer továbbra is mindenkihez szólni kíván. Ezt persze Pockyék megoldhatták volna úgy is, hogy magyarul és angolul is feléneklik mind a 10 dalt. Nem mindennapi történet az, ha egy banda a saját lemezén felváltva szólal meg magyarul és idegen nyelven, de talán nem véletlenül van ez így. Őszintén bevallom, hogy ez az "őrizzük meg anyanyelvünket és játszunk vele szabadon" az én vesszőparipám, a végső döntést mindig a közönség hozza meg és ha a koncertekre özönlik a nép, akkor nem volt igazam. A dalszövegek egyébként könnyen érthetőek magyarul is, gyorsan le jön az angolszász nyelvezet egyszerűsége, hidat emelve két nyelvi világ között. Ezzel azt gondolom, hogy az összes negatívumot elmondtam.

A Supernova a váltott nyelvezettől függetlenül zeneileg tökéletes, egységes anyag. Bárcsak néhány Magyarországon évek-, évtizedek óta nagy névnek számító zenekar is képes lenne legalább alapjaiban hasonló minőséget alkotni. Nem itt tartana a hazai zenei élet.

A Decadancer stílusát tekintve itthon jelenleg egyedülállónak számít, ugyanis egy olyan korszak zenei kultúrájához, gyökereihez nyúl vissza - modern köntösbe bújtatva -, ami itthon soha nem létezett, vagy csak alig észrevehetően. Akkor, a '80-as évek közepén lett volna rá igény, de valamiért nekünk magasan képzett zenészek helyett leginkább hangszertulajdonosok jutottak, no meg a 3+2 a Csipkés kombinéval...

A repertoárt hallgatva és a hangzást követve a '80-as évek-közepi rockos új hullám köszön vissza. Nem az, de a műfajban hasonló "hangfények" villannak fel, mint amit annak idején a The Police, Duran Duran, vagy Frankie Goes to Hollywood, Men at Work, Kajagoogoo, The Cure, U2 vagy a The Cult képviselt. A felsoroltak kivétel nélkül mind meglehetősen komoly merítési lehetőséget jelentenek. Szerintem aranybánya, noha ma ezekhez a zenékhez senki nem mer hozzá nyúlni egyedül a Decadancer. Műfaját tekintve az új hullám újra gondolásának, vagyis utóhullámnak lehet nevezni, és itthon mindenképpen hiánypótló. Azért is hiánypótló, mert a mai napig nem nagyon van jelen együtt az igényesen kivitelezett muzsika és a könnyű sláger ötvözete.

Pockyék megmutatják, hogy nem feltétlenül kell egy slágernek két – nagy ritkán - háromakkordosnak lennie, lehet az több is, csak azt a hangot oda kell tenni, ahová illik és kész a remekmű. Nem ördöngösség, csak a hangszereken kívül tudás és tehetség szükségeltetik hozzá.

Minden elfogultság nélkül állíthatom, hogy akik létrehozták az anyagot profi zenészek, az összes dal tökéletesen felépített zenei egységet mutat, annyira egyben van, mint a sziámi ikrek. A zenekar tagjai ismerik egymás gondolatát, tudják a másik mikor vesz lélegzetet, mikor lép előre, mikor néz hátra. Esetükben egy dal nem azt jelenti, hogy különböző hangszereket hallunk egy időben, itt minden hang – például a Ha kell a fény – legóként kapcsolódik egymáshoz. A kiugrások is az összhangot erősítik, kitűnő ütemben lép előre a gitár, dörren feljebb kettőt a basszus, vagy észrevétlenül vált ritmust a dob, a nem kifejezetten széles sávban áradó ének pedig mindezt az összhangot finom érzékenységgel egészíti ki. A szerzemények hallgatása közben egy nagy – mindent tudó - hangszert látok magam előtt, amin Sívaként összenőtt kezek játszanak egymást váltó ujjakkal. Nálam ez jelenti az egység fogalmát.

https://open.spotify.com/album/4gQtRTPtT50vlkgpNo5DM8?si=8nTtL8G9Q5GJILurbrn3rg

A témák igen széles skálán mozognak, talán a Could Be A Star talán az egyetlen olyan dal, melynek hangzása egy hangyányit eltér a már megszokott zenei világtól. Ebben a szerzeményben a gitárra az alkotók hangsúlyosabb szerepet szabtak, így a komoly technikai tudással rendelkező Mátyás Attila még jobban szárnyalhat. Persze ez az eltérés ugyanúgy bele illik a tudatosan kialakított az utóhullám-törekvés szigorú rendszerébe.

Az Egy szikra elég, Ha kell a fény, A Naphoz közel, Valamit valamiért, Daylight, Nézz rám/Téged látlak mindenhol dalok hallgatása közben folyamatosan nosztalgiában tartják a hallgatót. A Semmit nem ér líraiságának gitár motívuma a The Cure és a The Cult felújított hangzásvilágát idézi.

Egyszer már elmondtam, elmondom még egyszer, ez a zene, ez a zenekar nagy színpadra, nagyszámú közönség elé való és nyilván ezen dolgoznak a fiúk ezerrel. Tudjuk, a kitartó munka mindig meghozza a várt eredményt, de ehhez még mindig türelemre van szükség és még több helyen való megjelenésre (és talán több magyar rajongókhoz szóló dal). A nyári fesztiválokon való részvétel nagyban segíthetné a Decadancer előmenetelét, remélem a jövőben több lehetőség lesz arra, hogy minél szélesebb körben ismertté váljon.

A Decadancer zenekar egyébként legközelebb november 21-én a Városligeti fasor 44. szám alatt található BackStage Pubban lesz látható a klub évadzáró buliján. Kinek érdemes eljönni? Mindaz, aki szeret nosztalgiázni, szereti a modern hangzásvilágot, kedveli az igényes rock muzsikát, annak ott a helye, mert mindezt egyben megkapja. Találkozzunk szombaton!

Készítette: Fiery