Kép a tükörben - Turi Bálint interjú 1. rész

Turi Bálint színművész neve a színházba járónak ugyanúgy ismerős lehet, mint a tévénézőnek, a remek hallással rendelkező pedig az amerikai filmek szinkronhangjaként is felismeri. Beszélgetésünk apropója a közelmúltban a Covid járvány félelmetes időszakáról forgatott Fulladás című izgalmas nagyjátékfilmben betöltött szerepe, de ha már leülünk, ne csak a filmről csevegjünk, előbb ismerjük meg Bálint munkásságát a színházhoz és a filmhez való kapcsolatát közelebbről is.

"Hogyan volt, azt már nem tudom. De mégis csak megláttam egyszer, 

Bámultam rája nagy szemekkel. Már régen volt, csak ezt tudom. 

Néztem égve. Arca, alakja tűztükörbe, 

Szemembe rögződött örökre, 

S szívemre hajlott tündökölve. Már régen volt. Nem is tudom" (József Attila)

Kezdjük az elején. Miért lettél színész?

Valahogy egyértelmű volt, hogy színész leszek. Már általános iskolás koromban is az irodalom és a nyelvtan állt hozzám a legközelebb, még színjátszókörben is szerepeltem. Szerencsére már akkor is egész érthetően beszéltem, ezért pályaválasztáskor nem volt kérdés, hogy hova jelentkezem. 15 éves koromban Schubert Éva stúdiójába kötöttem ki, ahonnan sokan kerültünk a pályára. Szanitter Dávid a Kolibri színházba, Erdős Borcsa az Operettbe került, Kasvinszky Attila független produkcióban játszik és rendez, Mohácsi Nóri szinkronrendező lett, Kontha Nelli pedig művelődési házat vezet a belvárosban, az Eötvös utcában.

Milyen emlékeid vannak Schubert Éváról?

A Karinthy színházba vittünk egy gyerekdarabot, A Tapsikáné fülönfüggőjét, előadtuk a Pinceszínházban Edgar Lee Masters verseskötete alapján a Spoon River-i holtakat. Termékeny időszak volt. Éva néni - amíg élt - megmaradt jó barátomnak. Emlékszem, a Nádor utcában lakott egy gyönyörű polgári lakásban és jártunk hozzá vendégségbe. Csodálatos könyvtára volt és párszor még arra is rá tudtam venni, hogy könyvet adjon kölcsön, cserébe verseket vittem neki. Sokat beszélgettünk és hamar kiderült, hogy nagyon komoly szellemi háttérrel rendelkezik. Nyelveket beszélt, németül játszott még 60 éves kora után is. Tőle tanultam meg a megfelelő munkamorált, rendíthetetlen, lobogó életereje műveltsége inspirált, miközben játékossága és humora is egyedül álló volt. Éva néni a Vígszínházban dolgozott nagyon sokáig, az ország egésze mégis a tévéből, pl. a Szomszédok című teleregényből ismerte meg. Munkássága egyre nagyobb elismerést követelt, de így sem volt könnyű az élete, mert a szakmai fejlődését a rendszer mindig partvonalon tartotta. Amikor három-négy szerepet kapott és úgy érezte, hogy nagyobb kiugrási lehetőség előtt áll, akkor visszafogták.

Milyen tanárnak ismerted meg?

Szigorú volt, de igazságos. Amikor fegyelmezetlenek voltunk, nem kiabált, egyszer háborodott fel igazán, halkan azt sziszegte: "nincs bennetek annyi kurva tisztesség…". El is némultunk, kölykök voltunk, rendetlenek, de nagyon szerettük.

Jött a színművészeti?

Igen, jelentkeztem a színművészetire a Hegedűs-Marton osztályába, de kicsaptak és utólag beismerem, hogy igazuk volt, mert nem voltam jó. Begörcsöltem és rossz voltam.

Mégis a színészi pályán kötöttél ki...

Igen. Eljutottam a Hajdufy Miklós tévés-rendező magániskolájába. Akkoriban talán Gór Nagy Máriának volt hasonló intézménye. Ott tanított Félix László és Pethes György. Petheshez kerültem, aki a legendás színész, Pethes Ferenc fia volt, Szendrő József, Latinovits, Karinthy Ferenc asztaltársasága. Csodálatos szakember, aki stabil értékrenddel foglalkozott velünk. Ide azok jelentkeztek, akiket a Színház- és Filmművészeti Főiskolára nem vettek fel. Képes volt elhitetni velünk, hogy mi – akik itt kötöttünk ki - szerencsésebb helyzetben vagyunk. Az iskola a Budapesti Művészeti Központ színháztermében működött. Az előadásainkat többször is játszottuk és nem csak a vizsgák alkalmával. Elég jó anyagokkal foglalkoztunk, mint Karinthy, vagy Félicien Marceau: A tojás, vagy Molnár Ferenc: Doktor úr, Schisgal: Szerelem,oh.... Pethes erős merítéssel, nagy tapasztalattal, ma fájón hiányzó szakértelemmel rendelkezett. Emlékszem, azzal bocsátott utunkra bennünket, ha valaha a pályán, hátrányunk származna abból, hogy ő tanított bennünket, tagadjuk le nyugodtan. Döbbenten hallgattuk, ma már értem, hogy mire gondolhatott, de csak annyit ért el, hogy soha, senki előtt nem tagadnám meg sem a személyét, sem azt, amit képviselt. Ő rendezte a Madách Kamarában a Páratlan párost, ami akkoriban 1200 előadásszámot produkált és miután meghalt még három évig ment tovább a darab. Amikor végeztem, átkerültem a Madách színházba.

Az ember azt gondolná, hogy a Madách Színház a csúcs. Így élted meg te is?

Nem kiemelt státusban kerültem oda, hanem segédszínészként és nem is tartott sokáig, de ebben semmi szégyellnivaló nincs, viszont amíg ott voltam, rengeteget tanultam. Egy év alatt megtapasztaltam egy nagykörúti színház mindennapos működését, elcsodálkoztam ipari méretein és a lendületén. Nem panaszkodhatok, mert sokat játszottunk, a fizetés felét pedig minden alkalommal a büfépultban hagytuk, ahogy illik. Az évad végén láttam, hogy az új évadra végre ki vagyok írva egy Koltai János által rendezett darab szerepére. Ezzel a boldogsággal mentem el nyaralni és amikor ősszel visszajöttem, szomorúan láttam, hogy már nem az én nevem van kiírva…

Mi történt ezután?

Az átépített Madách színházban volt egy gumiszőnyeges hosszú folyosó, ami az igazgatói irodáig vezetett, amit Kerényi Imre elnevezett sóhajok hídjának és ezen a "hídon" mentem végig én is és 23 évesen, számon kértem Kerényit, hogy nem erről volt szó. Ő higgadtan, normálisan válaszolt – és igaza volt -, hogy ide a fiatal színészek úgy szerződnek a színművészetiről - akik az ő osztályába jártak -, hogy itt már státuszban vannak, tehát elsősorban őket kell ellátni szerepekkel. Van egy meghatározott előadásszám, amit nekik teljesíteni kell és az előbbre való. Akkor én halálosan megsértődtem és amikor azon kaptam magam, hogy a felújított Hegedűs a háztetőn című musicalben bóherként az oszlopokat tologatom - konkrétan díszletezek -, eljöttem...

Folytatjuk (2024.12.18. szerda)

Készítette: Máthé József "Fiery"