TRIÁSZ - Tíz évvel később...

Hol is kezdjem? A Triász zenekar tegnap telt ház előtt ünnepelte a Barba Negra színpadán a tizedik születésnapját. Bizony, tíz kerek esztendő. Emlékszem, akkoriban sorra alakultak az akusztikus triók nagy álmokkal, tervekkel. Érthető volt, hiszen a haknihuszárok időszakában jártunk, ami azt jelentette, hogy a "híres csávó" - akinek egyszer benne volt a képe a Füles újságban, vagy megjelent egy házilag készített monó kazettája - egy darab CD-vel a zsebében járja a vurstlikat, falunapokat, faládákból összetákolt dobogón dűlöngél és igyekszik ritmusra tátogni. Ami dollár köteget ezért a bohóckodásért kap, abból nem ad még a kutyájának sem, legfeljebb a menedzserének, Cimbalmos Rambó II-nek, aki akár napi öt ilyen "magas színvonalú" bulit is összehoz, hol kapcsolatok révén, hol egy-két pofon segítségével. Persze, hogy a négy, öt, vagy ennél is többtagú zenekarokra nem költött szinte senki. Egy ilyen zenekarban sokan vannak, ezért sokba kerülnek, ráadásul csak a baj van velük, mert mindegyiknek más a nyűgje, vagy hoznak cuccot, vagy nem, minden drótot mindenhová be kell dugdosni és a helyi diszkós gyerek erre nem alkalmas.

Tíz évvel ezelőtt...

Szóval úgy tíz évvel ezelőtt Bélával üldögéltünk a BackStage Pub (Budapest, Városligeti fasor 44.) hátsó raktárában, amikor hirtelen szándéktól vezérelve nekem szegezte a kérdést, hogy mi a véleményem, ha Kálmán Gyurival és Sipos Petivel ők is összehoznának egy ilyen triumvirátust. Tudom, hogy nem én voltam az egyetlen - mert az Jet Lee -, akit megkérdezett, de örültem, hogy az én válaszomra is kíváncsi még akkor is, ha ez esetben nem oszt, nem szoroz mit mondok. Mi tagadás, szégyenszemre vadul ráztam a fejemet méghozzá vízszintesen, ugyanis nekem egyáltalán nem tetszett az ötlet. Úgy gondoltam, hogy egy gitárral még rá lehet ülni a "tábortűz" vonalra, fel lehet eleveníteni az Őrizd a békét, meg a Mint a mókus romantikus egyszerűségét, de egy billentyűvel... Ahhoz már John Lenonnak kell lenni.

Sosem született volna meg ez az írás, ha nekem van igazam. Mint azt az előbb írtam, Jankai Bélát pont nem érdekelte, hogy mit gondolok, összevarrták a láthatatlan háromszöget és elindultak a sikerhez vezető macskaköves, tehénszaros úton. A sok tehetséges akusztikus trió banda pedig érdeklődés, vagy gitárhúr hiányában - vagy mert itt jobban kijön a hamis hang - hamar abbahagyta a próbálkozást, ennek ellenére néhányan még mindig megállják a helyüket és képesek egy klubban telt házat csinálni és ennek őszintén örülök. Persze, menet közben az igényeknek megfelelően sok mindenen változtatni kellett, de a könnyűzene történetét ismerők tisztában vannak azzal, hogy a fennmaradáshoz folyamatosan modernizálni kell a társaságot, a stílust és a lehetőségeket.

Az első Triász bulik a BackStage színpadán még baráti összejövetelek voltak, ahol a bekiabálók sokszor hangosabbak voltak Kálmán Gyuriéknál. A másik nehézség az volt, hogy mi a fene az a Triász? Se TV-ben, se lemezen, se pletykarovatban nem szerepeltek. Bezzeg azóta! Se! Szóval, ha senki nem ismeri őket, akkor senki nem megy el rájuk, ezért a vidéki bulikat úgy lehetett csak eladni, hogy egy koncertre hívogató színes B4-es plakáton 18-as betűmérettel volt kiírva a Triász és 72-es mérettel "Sipos Peti, az Irigy hónaljmirigy zenekar frontembere" neve feltüntetve. De a létra megmászásához ez még mindig nem volt elegendő, kellett a jó dalválasztás és a kiváló hangulat megteremtése is. Hála a jó istennek, a mesterhármas ezen az időszakon hamar átlendült. A következő ötlet az volt, hogy minden egyes klubkoncertre meghívtak egy-egy ismert vendéget, ami idővel annyiban változott, hogy több volt az önként jelentkező, mint rájuk az igény. Mondjuk nekem még manapság is hiányzik némelyik. Közben kialakult egy masszív rajongótábor, ők harci pajzsként azóta is elkísérik kedvenceiket bárhol is lépjenek fel az országban, vagy akár a határokon is túl.

Elérkezett az idő, hogy ha a Triász fellépett valahol, akkor egyetlen rajongó helye sem volt biztonságban, mert a jegyek pillanatok alatt elfogytak. Rengetegen maradtak le a bulikról csak azért, mert kényelmesen akartak megérkezni. Azt hinné az ember, hogy ez már a csúcs, de megnyugtatom a kedves érdeklődő olvasót, hogy nem. A srácok továbbra sem nyugodtak le és újabb remek elképzeléssel álltak elő. Összeálltak a Trio Target nevü  zseniális tehetséggel megáldott ifjú formációval (Gitár- Tarr Dávid, Basszus- Megyaszay István, Dob- Jülek Erik) és a nagy koncerteken megszokott látványelemek mellett rockosították dalaikat HatÁsz VadÁsz néven. A siker természetesen fergeteges volt. Úgy szét durrant a ház, hogy többször kellett vakolni. Ezt a produkciót még néhányszor megismételték, de sajnos egy idő után Dávidék eltűntek a képből.

A karácsonyi ünnepek közeledtével a Triász kis csapata hamarosan kiszorult a BackStage színpadáról is. Próbálták ugyan dupla fellépéssel megoldani, hogy mindenki láthassa őket, de még így is rengeteg érdeklődő lemaradt. Ekkor jött az újabb ötlet, hogy ez a csapat már van annyira erős, hogy a MOM-ban mutassák be produkciójukat. Megugrották ezt a szintet is, ráadásul innentől számítva a Triászt számos helyre hívták nagyszínpados programjával. A segítők azóta is a mindig maximális teljesítményt nyújtó Szűcs Janó, aki a gitárt kezeli, a villámkezű Jankai Sebastian, ő a basszusért felel, a zseniális Jankai Valentin a dobokat püföli, míg a hihetetlen "kéztechnikával" megáldott Schneider Szilveszter kongázik és egyéb ütőhangszereket (kispárna, nokedliszaggató, lekvárosüveg) szólaltat meg professzionális szinten.

A sikerre felkapták a fejüket az Óperenciás tengeren túl és meghívót küldtek a háromtagú díszes társaságnak egy amerikai turnéra. A Triász muzsikusai - ja, abból csak egy van, a másik kettő énekes -, magukra kapták egyrészes csíkos úszódresszüket, a hegedűvirtuóz Gál Pétert és dacolva cápákkal, bálnákkal, csatahajókat megcsákjázva, tengeralattjárókat elsüllyesztve néhány karcsapással átúszták az óceánt és bemutatkoztak a demokrácia hatalmas szigetén. Hát persze, hogy a cilindereseknek elállt a szavuk és a dalok hatására leugrottak a dolláros zsákokról, és átváltottak a sárgarépalé ivásról a viszkire.

Miközben már majdnem minden napra jutott egy koncert, ezek a fiúk a hű rajongóikról sem feledkeztek meg, évente legyártottak egy Triász CD-t. Na, nem ugyanazt, hanem minden évben egy újat, más slágerekkel és még a Béláról is megjelent egy életrajzi könyv (nálam még kapható pár darab). De ha már volt lemez, készítettek hozzá pár klipet is, hogy akik a youtube bűvkörében élnek, azok se maradjanak ki a jóból. Mindezt úgy követték el, hogy közben Bélának és Gyurinak ott pezseg a B52 zenekar és Pettyesnek pedig a Mirigy. Szóval dolgoztak rendesen, de a babérkoszorú a bablevesben landolt.

A sikert semmi és senki nem volt képes megállítani egészen 2020-ig, amikor szerényen bekopogtatott Európa ajtaján Mr Covid, a kínai vendégművész magával hozva megannyi kínos "ajándékot". Nyomában rendre bezártak a szabadidőközpontok és a klubok, de még a közeli közértbe is csak papírbuborékba öltözve lehetett leugrani. Két évnek kellett eltelnie - némi nyári szünettel -, hogy legyen végre már egy olyan koncert, ahol nincs szék, nincs limitálva a vendégek száma és nem kell maszk az arcunk elé. Végre eljutottunk 2022. március 18., péntekhez. 

Tíz évvel később... 

Mit mondjak? Alaposan megtelt a csárda. Több mint 900 rajongó (ennyi volt a maximum) zsúfolódott be a Barba Negra szűkös sátrába, a többi 900 pedig vagy a kapuk előtt várt a csodára - hátha beengedik őket -, vagy kénytelenek voltak otthon maradni és a youtube-on nézni archiv Triász felvételeket. Ők otthon pukkantották a pezsgőt a zenekar egészségére.

Mikor megtudtam, hogy előzenekar is van, csak a tömeg miatt nem dobtam hátast, de aztán, ahogy hallgattam őket rájöttem, hogy jól van ez így. Sajnos későn érkeztem, ezért nem tudom, hogy kik voltak ők - egyedül Liszit, Nagy Zsoltot ismertem fel -, de az biztos, hogy profin nyomták. Az énekesnőnek kivételesen egyedi, jó hangja van és ha nem Nirvanát, AC-DC-t meg Deep Purple-t játszanának, hanem sajátokat, még akár mézes rigó is lehetne a bandából. Én drukkolok nekik, nekem nagyon lejött, hogy szívből nyomják és ez a tudás és tehetség mellett a legnagyobb erény! (Kinyomoztam: Lukács Gabi & New Project)

Rövid átpakolás után - amit Abonyi Feri és Hajdú Viktor könnyed balettáncos stílusában követett el - elérkezett az est fénypontja, színpadra lépett a tíz éves Triász. A hangulatra egyetlen percig nem lehetett panasz, a hang - ahol én álltam - tökéletesen szólt és szerencsére szemüveg nélkül is jól láttam mindent. Csak annak a kedves lánynak a facebook oldalát nem bírtam kiolvasni, amit mutatott, hogy hol érem el. Tehát mégis maradt hiányérzetem. A közönség pedig együtt élt a produkcióval, együtt énekelte a dalokat a srácokkal. Ráadásul amikor a naiv látogató azt gondolta volna, hogy ennél már nem lehet nagyobb a robbanás, megérkezett Pataky Attila, a tömeg hullámzott és őrjöngött. Attis hangja meghökkentően a helyén van még mindig, látszik, hogy kezeli a torkát (tojássárgája, babvelő, málnatorta, vagy valami idegen lények által elkészített csodaszer). Úgy ment le másfél óra, mintha három percbe gyömöszölték volna. 

Volt minden, ami kellett, Ha lesz új életem, Angyalok a földre vágynak, Sose repülj az angyalokkal, A szívemet dobom eléd - Soha nem elég, Kiszáradt folyó, East, Color és Omega blokk, Az kell a lánynak, Üzenem a távolból, Vágtass velem - Mint a filmeken, de nagyon jó volt az In Zaire - Várok fénylő éjszakákra vegyes is. Patakyval megszólalt az Álmodtam egy világot és a Kölyköd voltam, majd a legvégén a Szálljunk fel. Na ezzel odab@sztak rendesen. Nem maradhatott el a végén a zenekar két legsikeresebb feldolgozása, a zenei orgia, a Kérdések és a Válaszok sem.

Jankai Béla, Kálmán Gyuri és Sipos Peti hármasa a rajongókkal együtt megünnepelte az elmúlt tíz évet, de ezen kívül semmi extra nem volt. Mondjuk a sztriptíztáncosnők hiányoztak, csak úgy, mint a páholyban ülő "szakma" legjava. Aki ezen a napon volt először Triász koncerten, az kizárólag Patakytól tudhatta meg, hogy jubileum van, egyébként senki nem beszélt róla, de így is lehet. Önfényezés és csindradatta nélkül is lehet méltó az ünnep, ha tisztán csak a zene szól...

Írta: Fiery